Változnak az idők [Draco Malfoy ff.♡]

4.7.- Beauxbatons és Durmstrang

A következő néhány napban semmi izgalmas nem történt sem velem, sem pedig az iskola körül. Óráról órára tanultunk, hogy nehogy valamire rossz jegyet kapjunk. Dumbledore ezalatt egyszer hívatott magához. Nem sokat fejlődtem, viszont sokkal hamarabb tudtam a fejemből kizárni az igazgatót.

Az órákon egyre nehezebb anyagrészeket vettünk, s ez különösképpen igaz volt a sötét varázslatok kivédése tantárgyra.

Az évfolyam nagy meglepetésére Mordon professzor bejelentette: sorban minden tanulóra kimondja az Imperius-átkot, hogy érezzük a hatását, és kipróbálhassuk, és tudjuk-e győzni.

- De hát... a tanár úr maga mondta, hogy ezt tiltja a törvény – vetette ellen bátortalanul Hermione, miután Mordon egy pálcasuhintással a falhoz söpörte a padokat, kiürítve a terem közepét. – Azt mondta, aki emberre szórja ezt az átkot, azt...

- Dumbledore szerint fontos megtapasztalnotok, milyen érzés – felelte Mordon, Hermionéra szegezve vesébe látó tekintetét. – Ha Granger kisasszony akkor óhajtja elkezdeni a gyakorlást, mikor már az élete lesz a tét – nekem úgyis jó. Kimehet. Senki nem tartóztatja.

Mordon göcsörtös ujjával az ajtóra mutatott. Hermione fülig elvörösödött, és valami olyasmit motyogott, hogy nem úgy gondolta, és ha lehet inkább maradna.

Számomra igazából még mindig furcsa volt Mordon. A halott pók látvány elég sokszor kúszott a szemem elé, és ezt követte anyám élettelen teste. Mindig elszorult a torkom amikor erre gondoltam.

Mordon egyenként magához intette a tanulókat, és kimondta rájuk az Imperius-átkot. Döbbenten figyeltem a társaimat, akik a legelképesztőbb dolgokat művelték az átok hatása alatt. Dean Thomas háromszor körbeugrálta a termet, s közben az angol himnuszt énekelte, Lavender Brown lelkesen utánzott egy mókust, Neville Longbottom pedig olyan tornagyakorlatot mutatott be, amiket saját elhatározásából biztos nem tudott volna végrehajtani.

Blaise olyan operadarabot adott elő, hogy a szemem háromszorosára kitágult, hiszen esélytelen lett volna, hogy saját akaratából ilyet tegyen. Pansy balettelőadást tartott, míg Draco elsírta magát, és arról kezdett el panaszkodni, mennyire szomorú, hogy Trelawney nem macskaként született.

Szemlátomást egyikük sem tudott védekezni az átokkal szemben, s csak akkor tértek magukhoz, mikor Mordon leeresztette a pálcáját.

- Riddle – recsegte Mordon. – Te jössz.

Engedelmesen beálltam a terem közepére. Mordon rám szegezte a pálcáját, és így szólt:

- Imperio!

Csodálatos érzés volt. Egy csapásra derűs elégedettség töltött el; a lelkemből eltűnt minden kínzó aggály és vágy. Úgy éreztem, mintha lebegnék – izmaim elernyedtek, s már csak halvány sejtésként érzékeltem, hogy mindenki engem néz.

S ekkor meghallottam Mordon hangját, mely mintha egy távoli szobában csendült volna fel, valahol kiürült elmém mélyén:

- Húzd fel a bal karodon könyékig a talárodat, hogy mindenki láthassa a Sötét Jegyet... húzd fel a bal karodon könyékig a talárodat, hogy mindenki láthassa a Sötét Jegyet...

A jobb kezemet engedelmesen a bal talárom ujjához raktam.

- Húzd fel a bal karodon könyékig a talárodat, hogy mindenki láthassa a Sötét Jegyet...

- De hát miért? – Ezt már egy másik hang mondta. – Miért kellene felhúznom a talárom ujját?

- Húzd fel a bal karodon könyékig a talárodat, hogy mindenki láthassa a Sötét Jegyet...