Változnak az idők [Draco Malfoy ff.♡]

3.2.- Az Ő barátnője...

Annyira még sosem voltam összetörve, mint akkor ott, a Roxfort Expressnél. Az, hogy Draco egy másik lányt csókol előttem mindennél rosszabb volt. Fokozta az egészet még az is, hogy Lucius kaján örömmel vizslatott. Narcissa pedig úgy állt ott, mint aki mindjárt elsírja magát, de nem örömében. De hát miért nem örül annak, hogy az egyetlen fiának barátnője van?

Pansy felé fordultam, aki sokkos állapotban nézte az előbbi jelenetet, csak úgy, mint Blaise. Már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de én leintettem.

-Ne mondj semmit – suttogtam elfúló hangon, és éreztem, hogy mentem elsírom magam. – Csak szálljunk fel a vonatra, és felejtsük el...

Azzal előre mentem és felszálltam a vonatra. A vonat legvégében találtam egy üres fülkét, amit egyből el is foglaltam. Nemsokára Pansy és Blaise is megérkeztek. Felraktuk a bőröndjeinket a fejünk fölé, majd leültünk egymással szembe.

Gomolygó füst szállt fel a mozdony kéményéből, s a vonat lustán elindult. Csendbe burkolództam és éreztem, hogy percek kérdése és sírni fogok.

Ez sajnos nem jött be, mert pont ekkor nyitódott ki a kupé ajtaja, s ott állt ő az oldalán Daphne Greengrass-sal. Draco engem nézett és mintha bűntudata lenne, hogy a barátnője kezét fogja.

-Leülhetünk? – kérdezte meg Draco. – Az összes fülke tele van...

Már majdnem mondtam valami olyat, amit később megbántam volna, így inkább csendben maradtam. Kurtán biccentettem egyet. Draco csak azért is mellém ült le. A szívem fájdalmasan dobbant meg. A torkomban növekedni kezdett az a fránya gombóc, de nem fogok itt sírni előtte.

Olyan csend volt közöttünk, hogy az már vágni lehetett volna. Pansy szinte végig az én arcomat nézte, hogy megbizonyosodjon, hogy nem sírok-e. A fejemet neki döntöttem a vonat ablakának és a kinti tájat nézegettem.

A Roxfort Expressz kitartóan robogott észak felé. A táj egyre vadabb és sötétebb képet öltött, s az égen sűrű felhők gyülekeztek. A kupénk ajtaja előtt diákok szaladgáltak fel és alá. Daphne belecsimpaszkodott Dracoba és egy percre sem engedte el.

Három óra tájban eleredt az eső, s a távolban elkúszó hegyek fakó, szürke fátylat öltöttek. A kedvem az időjárással egyre csak romlott. Itt ült mellettem Draco, de ő egy másik lány kezét szorongatja...

***

Az eső nem állt el, sőt, ahogy észak felé haladtunk, egyre jobban rákezdett. Az ablakon túli nedves, szürke ködön mind kevesebb és kevesebb fény hatolt át; végül pislogva kigyúltak a lámpák a folyosón és a kupé mennyezetén. Zakatolt a vonat, esőcseppek verték az ablakot, és süvített a szél – de mi egy árva szót sem szóltunk egymáshoz. Már úgy éreztem, hogy sose érkezünk meg a Roxfortba.

Pansy előredőlt, és a koromfekete ablak felé pislogott.

-Már nem lehetünk messze.

Alighogy kimondta a mondatot, a vonat lassítani kezdett.

-Végre – Blaise felállt, és az ablak elé állt. – Már alig várom a lakomát. Mindjárt éhen halok...

Az órámra néztem, de valami nem stimmelt.

-Még nem lehetünk ott.

-Akkor miért álltunk meg?

A vonat egyenletesen fékezett. Ahogy lassult a zakatolás, és elhalkult a kerekek zaja, úgy tűnt, mintha a szél és az eső még bőszebben korbácsolná az ablakot. Draco, aki a legközelebb ült az ajtóhoz, felállt, hogy kinézzen a folyosóra. Nem csak ő volt ilyen kíváncsi; jóformán minden kupé ajtaján kidugta valaki a fejét. A vonat hirtelen rándulással megállt; távoli pukkanások jelezték, hogy egyik-másik csomag tulajdonosa fejére pottyant. Azután egyszer csak kialudtak a lámpák, és az egész szerelvény sötétbe borult.