Változnak az idők [Draco Malfoy ff.♡]

4.6.- A főbenjáró átkok

A következő két napban nem történt semmi említésre méltó – leszámítva azt az apróságot, hogy Pansy egy percre se szállt le a Dumbledore-ral való külön órámról. Mintha őt sokkal jobban izgatta volna, hogy én járok erre, mint engem. Plusz Pansy nem tudja elképzelni, micsoda szenvedés újra élni a fájdalmas múltadat, miközben újra, meg újra lejátszódik előtted.

A bájitaltanórákon Piton professzor sokkal rosszindulatosabb volt a Griffendéllel, mint eddig valaha, de ezt mind a két osztály betudta annak, hogy idén Mordon professzor töltötte be a sötét varázslatok kivédése tanáricímet.

Az iskolában nyílt titok volt, hogy Piton örömmel vállalkozna ennek az órának a tanítására. Immár negyedik éve várt a felkérésre, s ennek megfelelően féltékeny rosszindulatot táplált az eddigi összes sötét varázslatok kivédése tanárával szembe. Az előző három évben nem is titkolta érzelmeit, de valahogyan idén Mordon esetében azonban valami okból kifolyólag óvakodott a nyílt ellenségeskedéstől. Láttam őket együtt – étkezéskor, és ha összefutottak a folyosón –, és az volt a benyomásom, hogy Piton nem mer Mordon szemébe nézni – se a mágikusba, se a normálisba.

- Szerintem Piton tart egy kicsit Mordontól – jegyezte meg az egyik ilyen beszélgetésünkkor Draco.

Olyan lelkes izgalommal vártuk Mordon első óráját, hogy csütörtökön már rögtön ebéd után felsorakoztunk a griffendélesekkel együtt a sötét varázslatok kivédése tanterem ajtaja előtt. Ha őszinte akarok lenni, én egy kicsit tartok ettől az órától.

Amikor beléptünk a terembe a griffendélesek már elfoglalták az összes olyan helyet a tanterembe, ahol közel kerülhettek a tanárhoz. Sokkal jobban látszott rajtuk, hogy izgatottak az új tanár miatt, mint mi, mardekárosok. Például Dracot úgy kellett iderángatnunk. A múltkori kis görényes dolgon még mindig nem sikeredett túllépnie, de fokozatosan haladunk a cél felé. Közösen.

Az utolsó padokban foglaltunk helyet. Pansy mellé ültem le, míg Draco és Blaise mögöttünk foglalt helyett. Kiraktuk magunk elé A sötét erők – önvédelmi kalauz című könyvet, és csendben várakoztunk – ami már önmagában szokatlan dolog volt. Hamarosan fel is hangzottak a folyosón a jól ismert döngő léptek – amire Draco látványosan összerezzent –, és megjelent az ajtóban Mordon, a maga fenyegető valójában. Talárja alól kilógott a bicegéséért felelős karmos végű faláb.

- Azokat elrakhatjátok – recsegte, miután a tanári asztalhoz lépett, és leült. – A könyveket. Nem lesz szükségetek rájuk.

A csoport pedig engedelmeskedett. Mordon elővett egy pergamenlapot, kirázta sebhelyes arcából szürke sörényét, és hozzálátott a névsorolvasáshoz. Csak normális szemével nézte a pergament, másik, mágikus szemével az arcunkat fürkészte.

- Jól van – bólintott, miután az utolsó tanuló is jelentkezett. – Lupin professzor megírta nekem, milyen anyagrészeket vettetek. Eszerint alaposan begyakoroltátok, hogyan kell elbánni különféle sötét lényekkel – tanultátok a mumust, a rőtsipkást, a bicegócot, a kákalágot, a kappát és a vérfarkast. Így van?

Bólogattunk.

- De keveset tudtok – folytatta Mordon –, vészesen keveset tudtok az átkok kivédéséről. Az én dolgom, hogy segítsek pótolni ezt a hiányosságot. Egy évem van rá, hogy felvértezzelek benneteket a sötét...

- Hogyhogy, hát nem marad tovább? – bukott ki a kérdés Ron Weasleyből.

Mordon megcélozta Ront mágikus szemével. A fiú megszeppenve pislogott, de félelme alaptalannak bizonyult. Mordon ugyanis elmosolyodott – amennyire tudtam, az érkezése óta először. Ettől ugyan még jobban eltorzult sebhelyek szabdalta ábrázata, mégis megnyugtató volt tudni, hogy efféle barátságos gesztusokra is képes. Ron szemlátomást határtalanul megkönnyebbült.