Változnak az idők [Draco Malfoy ff.♡]

3.7.- Roxmorts

A Weasley-ikrekkel való találkozásom utáni másnap bekerültem a gyengélkedőre. Átváltozástanon rosszul lettem, és Blaise kísért fel a gyengélkedőre. Madam Pomfrey gyorsan megvizsgált, és kiderült, hogy tüdőgyulladásom van. Blaise-t egyből visszaküldte órára, így egyedül maradtam a javasasszonnyal a gyengélkedőn. Sor számra hozta a különféle bájitalokat, és megparancsolta, hogy miután mindet kiittam szépen pihenjek egyet.

Nem kellet volna neki kétszer mondania, hiszen így is olyan fáradt voltam, hogy legalább az egész napot végig aludtam volna. De hát a sors nem így akarta.

Miután vége lett az óráknak becsörtetett a gyengélkedőre Marcus Flint, a mardekár kviddics kapitánya. Nagy léptekkel odasétáltam az ágyamhoz, és a takaróba belebugyolált testemet végig mérte.

-Remélem nem azért lettél beteg, mert szombaton nem akarsz játszani a meccsen!

Teljesen kiment a fejemből, hogy szombaton a griffendéllel lesz meccsünk. Ha most egyedül lettem volna akkor jól fejbe csapom magamat.

-Nem értem, hogy miért feltételezed ezt rólam! – Próbáltam felháborodottan mondani neki, de a gyengeség miatt nem annyira tűnt annak. – Nem volt beleírva a naptáramba, hogy én, pont a kviddics meccs előtt lebetegszek.

Marcus mély levegőt vett, és megmasszírozta az orrnyergét.

-Sajnos így le kell mondanom, hogy kiállunk a Griffendél ellen – sóhajtott egy nagyot. – Malfoynak a keze se gyógyult még meg teljesen, te meg most lebetegszel. Egy embert még simán szerzek, de hogy kettőt, az már elég necces lenne.

Éreztem, hogy a szemeim ragadnak le, és már nem figyelek oda arra, hogy Marcus mit mond nekem. Csak félig jutott el az agyamig már az is, hogy egyáltalán itt van már. Homályosan láttam már csak azt is, hogy Madam Pomrey kitessékeli a fiút a gyengélkedőről. Ezután már semmire sem emlékszek, mert mély álomba szenderültem.

***

Arra keltem fel, hogy valaki leül az ágyamra. Lassan kinyitottam a szememet, és megnéztem a látogatómat. Pansy mosolyogva nézte ahogyan ráemelem a tekintetemet.

-Hogy van az én kis betegem? – óvatosan végig simított az arcomon.

-Hát, voltam már jobban is. – A fáradságtól még rekedtes volt a hangom. – Hogy sikerült bejutnod egyáltalán ide?

Pansy elkuncogta magát, és Madam Pomfrey szobája felé nézett.

-Addig könyörögtem neki, míg be nem engedett ide – felelte. – És azt is megengedte, hogy bármikor jöhetek, ha nem foglak zargatni téged.

-És csak neked engedte meg? – kérdeztem egy kicsit félve.

-Igen – bólintott egyet. – Pár órával ezelőtt Draco is megpróbálkozott, de neki nem engedte meg.

Gyanakvóan rám nézett, mire behúztam a nyakamat.

-Miattad nem jöhet be, ugye? – kérdezte meg.

Bólintottam egyet.

-Muszáj volt ezt kérnem tőle! – lesütöttem a tekintettem és a paplant kezdtem el nézni. – Nem tudok a szemébe nézni úgy, hogy ne sírnám el magam.

-Teljesen megértem. – Pansy megfogta a kezemet. – Ha megkérdezi tőlem, hogy hogy vagy, akkor elmondhatom?

-Nyugodtan – feleltem.

Ezek után Pansy maradt még nálam bőven még egy órát. Tovább is itt lett volna még mellettem szerintem, de engem megint elfogott a kimerültség.