Változnak az idők [Draco Malfoy ff.♡]

4.4.- A Trimágus Tusa

A fiákerünk begördült a szárnyas vadkanok szobraival díszített kovácsoltvas kapun, és a viharossá fokozódó szélben inogva felkaptattunk a kastélyhoz vezető lankás emelkedőn. Elmélázva nézegettem az eső sűrű függönye mögött felsejlő, kivilágított ablakokat. Aztán a fiáker végre megállt, s az eget szabdaló villámok fényében kirajzolódott a kastély magas tölgyfa ajtaja. Az ajtóhoz vezető kő lépcsősoron már ott szaladtak a legutóbb befutott kocsi utasai. Mi se késlekedtünk sokáig; lehajtott fejjel kimásztunk a fiákerből, majd nyomban futásnak eredtünk, s csak akkor pillantottunk fel ismét, mikor már a fáklyák fényében fürdő, tágas bejárati csarnokban álltunk, ahonnan az emeletre vezető impozáns márványlépcső indult.

- Húúúúúh – fújt Blaise, kutyamód megrázva vizes fejét. – Ha egész éjjel így fog esni, kiárad a tó. Teljesen... ÁÁÁ!

Valahonnan a mennyezet alól egy jókora, piros, vízzel teli lufi zuhant alá, s egyenesen Blaise fején landolt. A csuromvizes Blaise levegő után kapkodott, és nekitántorodott Draconak. Hangosan felnevettem a jeleneten, Pansy pedig már ment is segíteni a barátjának. Felnéztem a mennyezetre, ahonnan a lufi érkezett, és egyből megláttam a lufi dobálót. Hat méterrel a fejünk felett ott lebegett a csengősipkás, narancsszín csokornyakkendős Hóborc. A kopogószellem pimasz ábrázata most csúf fintorba csavarodott – még vigyorogni is elfelejtett, úgy koncentrált a következő pottyantásra, amivel egyenesen Ron Weasley-t célozta. Ez is telitalálat volt. Aztán jött a következő – ez szinte súrolta Hermionét. A közelben állók sikongatva, lökdösődve menekültek a tűzvonalból.

- HÓBORC! – csattant egy szigorú női hang. – Hóborc, gyerünk le onnan, egy-kettő!

A hang tulajdonosa McGalagony professzor, a Griffendél-ház vezető tanára és az iskola igazgatóhelyettese volt. A tanárnő kirontott a nagyteremből – ami már alap vicces volt –, de néhány lépés után megcsúszott a vizes kövön, s hogy ne essen el, belekapaszkodott a legközelebbi stabil dologba – ami történetesen Hermione nyaka volt. A kis négyesünk eddig bírta. Hangosan nevetni kezdtünk, és örültünk annak, hogy nem hallotta meg McGalagony.

- Ó!... Bocsánat, Granger kisasszony...

- Nem történt semmi, tanárnő – nyögte Hermione, és megmasszírozta a nyakát.

McGalagony megigazította a süvegét, majd újra felnézett Hóborcra. Szeme szikrákat szórt szögletes keretű szemüvege mögött.

- Azonnal gyere le onnan, Hóborc! – rivallt rá a szellemre.

- Nem is csin'ok semmitse! – mekegte Hóborc, és elhajította a harmadik vízibombát is. Az egy csapat ötödéves lány közé esett, akik erre visongva bemenekültek a nagyterembe. – Már úgyis vizesek, nem? Ázott egerek! Repül a lufíííí!

Azzal megcélzott néhány frissen érkezett másodikast.

- Ha nem hagyod abba, hívom az igazgató urat! – kiabált rá McGalagony. – Figyelmeztetlek, Hóborc...

A szellem nyelvet öltött rá, eldobta az utolsó bombáját, és féleszű vihogás közepette elsuhant a márványlépcső felé.

- Gyerünk, gyerünk, indulás! – parancsolt ránk McGalagony. – Vonuljanak be a nagyterembe, de szaporán!

- Azt hiszem vége van a műsornak... – szomorodtunk el.

Csúszkálva-botladozva elindultunk a bejárati csarnok jobb oldalán nyíló kétszárnyú ajtó felé, ám ekkor McGalagony hangja csapott meg minket újra.

- Riddle kisasszony, kérem álljon meg egy pillanatra! – kiáltott utánam a tanárnő.

- Mit csináltál már most? – érdeklődött felvont szemöldökkel Draco.