Homonculusszal az élet

Huszonkettedik fejezet

Envy egyáltalán nem kedvelte Winryt, és a lány tudta is ezt. A homonculus ugyanis egész vacsora alatt úgy méregette a szőke automail-szerelőt, mint sas a zsákmányát. Winrynek pedig olyan érzése volt, hogy ha egy rossz mozdulatot tesz, a homonculus egyből kivájja mindkét szemét, hogy azokkal jojózzon. Nem is járt messze az igazságtól, habár nem tudhatta, hogy Envy nem bántotta volna. Bár csak Ed miatt fékezte magát, hiszen Winry a kedvese gyerekkori barátja volt, ami kissé bonyolította a helyzetet. De Envy nem tudta megbocsátani a lánynak, hogy az hozzávágott egy csavarkulcsot a még lábadozó alkimistához, gyerekkori barátság ide, vagy oda. Éppen ezért éberen figyelte, nehogy az a goromba némber újra bánthassa az ő Edwardját. Ed csak sóhajtott, és igyekezett visszafogni Envyt, miközben Pinako nagyi úgy tett, mintha nem venné észre, milyen néma háború dúl éppen a vacsoraasztalnál. A vacsora minden nagyobb atrocitás nélkül ért véget, Winry és Ed pedig szemmel láthatóan megkönnyebbültek, amiért nem folyt egy csepp vér sem. Vacsora után Envy egyből felkapta Edet, majd a nappaliban található kanapéhoz vitte, ahol olyan gyengéden tette le a fiút az ülőalkalmatosságra, ahogy csak tőle telt.

– Envy, tudok járni! – ellenkezett Ed, de a homonculus a fejét csóválta.

– Még gyógyulsz, és nem szabad sokat sétálnod – jegyezte meg a másik, majd helyet foglalt a kedvese mellett. – Ne feledd, mit mondott az orvos. Csak semmi megerőltetés, és szaladgálás! Éppen eleget gyalogoltál tegnapelőtt, meg ma is a házig.

– Te hoztál a házig – emlékeztette a fiú Envyt, mire az bólintott. – Én csak a lépcsőn jöttem fel, de még azt is nehezményezted.

– Mert a végén megerőlteted magad, és mehetsz vissza a kórházba. Már ha ebbe a porfészekben van egyáltalán olyan – nézett körbe úgy amaz, mintha a kórházat keresné.

– Riesenboolban nincs kórház – adta meg a felvilágosítást az éppen belépő Pinako, aki helyet foglalt egy kényelmes, szemmel láthatóan ősöreg karosszékben. A helységre való megjegyzést figyelmen kívül hagyta. – Csak egy öreg orvosunk van egy rendelővel és egy iskola a kisgyerekeknek.

– Akkor meg pláne nem kéne megerőltetned magad, Edward! – nézett szigorúan a homonculus Edre, aki csak megadóan sóhajtott egyet.

Már tudta, hogy Envyvel értelmetlen dolog vitatkozni, ráadásul még igazat is kellett neki adnia. Pinako csak nézte a civódó párost, és magában jót mulatott a látványon. Sosem gondolta volna, hogy egy nap lesz valaki, aki újra életet lehel Edward Elricbe a fivére halála után. És lám, egy homonculusnak, egy olyan lénynek, amelynek léteznie sem lenne szabad, ez sikerült. Úgy vitatkoztak azok ketten, mint egy öreg házaspár, ez pedig jó érzéssel töltötte el az öregasszonyt. Örült neki, hogy Ed végre majdnem a régi önmaga, még ha a tekintetében továbbra is ott bujkál az Az elvesztése miatti fájdalom. De végre talált valakit, aki mellett talán boldog lehet. Ha pedig ezt a boldogságot nem egy lány mellett találja meg, hát annyi baj legyen. Pinako sosem csinált nagy ügyet az ilyesmiből, hiszen tudta ő, hogy a szív dolgaiba vajmi kevés beleszólása van az embernek.

Nem sokkal később Winry jelent meg egy tálcával, amin egy teáskanna és teáscsészék sorakoztak. Mikor megpillantotta az egymással évődő Edet és Envyt, hirtelen fájdalom nyilallt a szívébe. Irigy volt, féltékeny, amiért Ed nem őt választotta, hiszen nemcsak a barátjának tekintette a fiút. Szerelmes volt belé, de sosem tudta igazán szavakba önteni az érzéseit. Soha egyikük sem lépett, most pedig már túl késő volt. Ed választott. A homonculust választotta, Winry pedig tudta, hogy nem állhat kettőjük közé. Egyrészt igazságtalannak érezte volna, másrészt tartott Envy haragjától. Odalépett a középen elhelyezett asztalhoz, majd letette a tálcát és teát töltött mindenkinek. Tudta, hogy Ed és a nagymamája hogy is szeretik, de Envyben bizonytalan volt. A homonculus gyanakodva vette el a csészét, megszimatolta, majd belekortyolt. Aztán elfintorodott.