Homonculusszal az élet

Tizenhatodik fejezet

Emily egy ideig csak nézte a magába zuhant homonculust, ahogy Envy ott zokogott némán, a falnak dőlve, miközben a könnyeit törölgette. Nem volt szíve megosztani a lénnyel azt, hogy Roy Mustang ezredes a városban van, valamint hogy pont róla és Hohenheimről beszélget Frank Archer altábornokkal. Az még jobban felzaklatta volna a lényt, a nő pedig nem akarta, hogy Envy valami meggondolatlan dolgot cselekedjen, amivel veszélybe sodorja saját magát, vagy esetleg Edet is. Bár a homonculus volt olyan óvatos, hogy mindig álcázza magát, Emily tudta, hogy a felettese nem olyan ostoba, mint amilyennek néha tűnik. Valószínűleg már tudta, hogy Envy a kórházban bujkál, de még nem találta meg. Különben miért hívta volna ide Solf J. Kimblee-t, a robbantásairól híres Karmazsin Alkimistát? A nő sok mindenről tudott, ahogy arról is, hogy Kimblee-t azóta sem látták, bár Emily tudta, hogy még fel fog bukkanni. Tudott róla, hogy Kimblee ölte meg annak idején Ed öccsét, Alt, emiatt nem mondta el a fiúnak, hogy a testvére gyilkosa a városban van. Végül tétován odasétált Envyhez és megállt előtte.

A homonculus megérezte, hogy van valaki a közelben, ám csak akkor nézett fel, amikor egy pár, barna katonai csizmába bújtatott lábat pillantott meg maga előtt. Mikor felnézett, Emily Cameron arcával találta magát szemben.

– Pocsékul nézel ki – közölte egyszerűen a nő, hangjában pont annyi részvéttel, amiről tudta, hogy Envy nem fog tőle kiborulni. Már megfigyelte, hogy a homonculus gyűlölte, ha bárki is szánja, vagy túl sok részvétet mutat irányában, kivéve, ha Ed tette. – Mi történt?

– Semmi – rázta a fejét Envy, miközben az utolsó könnycseppet is letörölte az arcáról. – Mit akarsz itt?

– Csak kíváncsi voltam, hogy Ed hogy érzi magát – mondta Emily, majd jobban megnézte a homonculust, aki igyekezett úgy tenni, mintha minden rendben lenne. – De még jobban érdekel, hogy téged mi dúlt fel ennyire.

Envy nem válaszolt azonnal, nem tudta, hogy mit is mondjon. Emily kedves volt ember létére, de Envy nem bízott benne. Legalábbis nem annyira, mint Edben, de mégis tudta, hogy a nő segíteni akar neki. Beharapta az alsó ajkát, mint akinek igenis van problémája, de nem akarja megvitatni senkivel. Emily látta ezt, így gyengéden megérintette a homonculus vállát, mire Envy kérdő tekintettel nézett rá.

– Gyere, meghívlak egy süteményre, vagy egy parféra – mondta Emily, mire Envy felvonta a szemöldökét. – Úgy látom, nagyon rád férne valami cukorral leöntött, csokoládéban tocsogó édesség. Ha pedig Ed miatt aggódsz, ne félj, nem történik baja. Egyébként is csak ide szembe mennénk.

Envy ismerte a szemben levő kis cukrászdát, bár mióta idejöttek, még nem volt ott. Pedig szívesen kipróbálta volna az ottani édességeket, mert a kórház személyzete legendákat mesélt róla. Úgy gondolta, talán nem lehet gond belőle, ha esetleg most az egyszer egy fél órácskára itt hagyja Edet. Az a szőke lány úgyis itt van vele, majd vigyáz rá. Így bólintott és gyorsan felöltötte egy fiatal, tizenéves fiú alakját, aki barna hajú, barna szemű volt és egyszerű barna nadrágot viselt barna cipővel és szürke inggel.

– De nem maradok sokáig, és nem faggathatsz, világos? – közölte Envy, mire Emily mosolyogva a fejét rázta.

– Rendben van, akkor irány a cukrászda! – jelentette ki a nő, a páros pedig elhagyta a folyosót, majd hamarosan a kórház épületét is.

Envynek ugyan volt egy kis bűntudata, hogy Ed nélkül megy el, de elhatározta, hogy majd hoz neki valami finomságot, amivel kiengeszteli. Már ha egyáltalán Ednek szüksége lesz engesztelésre.

~*~

Roy Mustang ezredes gondterhelten lépett ki a Keleti Parancsnokság épületéből. Tudta, hogy Archer titkol valamit, de nem tudta, hogy mi lehet az, rákérdezni pedig természetesen nem mert. Ha megkérdőjelezte volna az altábornok bármely kijelentését, az nemcsak tiszteletlenség lett volna, de igen súlyos bűn is. Ő pedig nem akarta, hogy akár neki, akár bármelyik beosztottjának is baja essen, különös tekintettel Edward Elricre. Aggódott a fiúért, akiről nem tudta, hogy vajon hol lehet, mit csinálhat és a homonculus mennyire vonhatta bűvkörébe. Ed szemmel láthatóan törődött a lénnyel, ami igen veszélyes volt, hiszen az a szörnyeteg ezt könnyen kihasználhatta. Roy nem hitt azoknak a könnyeknek, amiket a homonculus szemében aznap este a kastélyban látott, hiszen azok könnyen lehettek pusztán egy jól kivitelezett terv részei is. Bár nem bízott Hohenheimben, de a férfi azt mondta, hogy Envy igen ravasz, furfangos bestia, akitől nem árt, ha az ember minél távolabb tartja magát. Ed pedig Al halála óta igen összetört volt, így könnyen befolyásolható, amit az a homonculus könnyen kihasználhatott. Az ezredes csak reménykedhetett benne, hogy ha bármi történik, ha Envy valóban csak ki akarja használni Edet, nem lesz túl késő, mielőtt erre a fiú rájön. És persze abban is reménykedett, hogy Ed lelke és bizalma nem sérül még jobban, mint eddig. Arra gondolt, talán elugorhatna Riesenboolba, megnézni, hogy érzi magát Ed. Persze, nem titkolt szándéka volt az is megfigyelni, vajon a homonculus még vele van-e, vagy időközben elváltak útjaik. Roy az utóbbiban reménykedett, bár tudta, hogy a fiú odavan a lényért, így ha az csúfosan becsapta, a fiatal alkimista talán még jobban össze van törve lelkileg, mint eddig bármikor. Roy némileg a fiaként tekintett Edward Elricre, még akkor is, ha ezt a fiatal fiú nem tudta. Ugyan folyton ugratta, viccelt vele, de valójában szívén viselte az Acél alkimista sorsát, ráadásul mélyen valahol tisztelte a fiút, aki ennyi borzalom után is képes volt talpra állni.