Homonculusszal az élet

Második fejezet

 Envy teljesen lázban égett, amikor másnap reggel Ed közölte vele, hová is mennek. A homonculus, bár még sosem járt az erdőn túl, de annyit azért tudott, hogy Riesenbool valahol keleten lehet, elég messze a keleti határtól, és két nap utazásra a Központi Várostól. Persze vonattal, amiről Envy azt sem tudta, eszik-e, vagy isszák. Eddig még autót sem látott, amelyet csak aznap reggel fedezett fel, amikor Ed, Winry és a katonák társaságában elhagyta a fogadót. Mikor megpillantotta a két járművet, azt sem tudta, hogy mik lehetnek, így Edhez fordult.
– Fura szekereitek vannak – jegyezte meg, mire az apró termetű alkimista elnevette magát.
– Azok nem szekerek, Envy – magyarázta a szőke. – Autónak hívják őket, ilyennel közlekedünk. Bár azért nem mindig, de elég gyakran.
– Főleg, ha van, aki tudja vezetni az ilyet – tette hozzá Riza Hawkeye, magára vonva a homonculus figyelmét.
Legalábbis két másodpercig, mert Envyt teljesen lázba hozta a két autó, és alaposan meg is szemlélte őket. Az ezredes legnagyobb bosszúságára sikerült felnyitnia a motorháztetőt, de mikor Ed figyelmeztette, hogy ne nyúljon semmihez, szót fogadott neki. Tudta, hogy ezek a tárgyak fontosak lehetnek a többieknek, és bár nem kedvelte a katonákat, de nem akarta, hogy Ed mérges legyen rá. Így csak alaposan megnézte a motort, meg az összes dolgot, ami ott volt, megvizsgálta a kerekeket, bemászott a kocsiba, és véletlenül rákönyökölt a dudára, ami hangosan megszólalt. Envy először megrémült, és Ed már sietett is oda, hogy megnyugtassa, amikor a homonculus rájött, hogy nem esett baja. Hamar megtalálta a zaj forrását, és pillanatokkal később már élvezettel nyomogatta a dudát, mindenki nagy bosszúságára, de leginkább Mustangéra. Úgy tűnt, tetszett neki a dolog.
– Hadd élvezze egy kicsit – vont vállat a mélynövésű alkimista, mikor Mustang szóvá tette a dolgot. – Neki most minden olyan új, mint egy kisgyereknek.
– Egy négyszáz éves kisgyerek – jegyezte meg Winry. – De érthető, hiszen szegény elég sokáig volt bezárva.
Ed sóhajtott egyet. Rajta kívül csak gyerekkori barátja értette meg, és bár pontosan tudta, hogy a lány hogyan érez iránta, mégis örült, hogy nem avatkozik bele az ő és Envy kapcsolatába. Winry megértette Envyt, vagy legalábbis próbálta megérteni, és ez elég is volt a fiúnak. Persze érzett némi bűntudatot, amiért nem volt képes viszonozni Winry érzéseit, de remélte, hogy a lány egy nap talál valakit, aki viszont fogja őt szeretni. Ha Al még élt volna, nem lett volna gond, hiszen az öccse annak idején fülig szerelmes volt a szőke, automail-bolond lányba. Edet újra elborították az öccsével kapcsolatos emlékek, de csak pár pillanatra, és mielőtt még bárki észrevett volna bármit is, ezek az emlékek már újra a múlt homályába vesztek.

Beletelt majdnem egy órába, mire Ed végül rá tudta venni Envyt, hogy hagyja ott az autót, amely annyira megtetszett neki. A homonculus nem szívesen engedelmeskedett, a szőke alkimistának pedig volt némi lelkifurdalása, mikor meglátta a másik szomorú arcát, de emlékeztetnie kellett magát, hogy ha nem indulnak el, lekésik a vonatot. A következő pedig csak két nap múlva ért ide, ő pedig nem akart tovább itt maradni.
– Envy, ha nem indulunk el, még két napig vesztegelhetünk itt! – mondta Ed, odalépve a homonculushoz, és gyengéden a másik vállára tette a kezét. – Ígérem, hogy a vonatozás is nagyon fog tetszeni, és láthatsz még autókat.
– Komolyan? – kérdezte Envy, és felvonta a szemöldökét, de úgy tűnt, a vonatozás azért fellelkesítette. – Ígérd meg!
– Megígérem – mosolyodott el a fiú. – De most már gyere, mert lekéssük a vonatot. Az pedig nem vár senkire, menetrendje van.
– Rendben – biccentett Envy, majd kiugrott az autóból. – Menjünk már, mire vársz? – vigyorgott az alkimistára, majd elindult, ám pár lépés után visszafordult. – De hol a vonat? – kérdezte kíváncsian, ami miatt kiérdemelt Edtől egy fejcsóválást.

Természetes, hogy Envynek fogalma sem volt róla, hol van a vasútállomás, így muszáj volt megvárnia, míg Ed elköszön mindenkitől, és végre elindulhatnak. A homonculus természetéből, vagy inkább a neveltetés hiányától fogva nem volt túl barátságos az emberekkel, főleg nem a katonákkal. Ennek ellenére nem akarta megölni őket, sőt, Winryt nem is utálta, miután megtudta, hogy ő segített Ednek, hogy visszajusson hozzá. Hálás volt a lánynak, de ettől még nem tekintette a barátjának, mert ha nem is tudta, de érezte, hogy Winry táplál érzelmeket a szőke, mélynövésű alkimista iránt. Envy pedig nem akarta átengedni Edet senkinek, féltékeny volt, nevéből és természetéből fakadóan irigy, és mindent birtokolni akart, ami, vagy aki másé. Másfelől rettentően félt, hogy ha nem lesz Ed mellett, a fiú magára hagyja, ezt pedig mindenképpen el akarta kerülni. Négyszáz év magány pont elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, milyen érzés, ha soha nem számíthat senkire saját magán kívül. Most pedig, hogy esélye volt egy normális életre, ráadásul itt volt valaki, aki szemmel láthatóan törődött vele, minden szalmaszálba belekapaszkodott, hogy ne szalasszon el semmit. Talán kétségbeesett lépés volt, de Envy nem tudott mást kitalálni. Magához akarta kötni a szőkét, hogy az többé ne nézhessen rá senkire rajta kívül. De ezeket a gondolatait nem akarta, nem is merte megosztani senkivel, főleg nem az érintett személlyel.