Homonculusszal az élet

Huszonegyedik fejezet

Ed, és Envy semmit sem tudtak Hohenheim és Archer közös terveiről, ami mindkettőjüket érintette. Kettesben folytatták az utat Riesenbool felé. Bár Ed egy idő után kezdett fáradni, hiszen csak most jött ki a kórházból. A lábai elszoktak már a hosszú gyaloglástól, így Envy, a fiú minden ellenkezése ellenére a hátára kapta őt. Egyik kezével Edet tartotta, a másikban a bőröndöt cipelte. El tudott volna sétálni terhével egészen a faluig, hiszen homonculusként nem fáradt el, nem volt szüksége sem evésre, sem pihenésre, sem alvásra. De tudta, hogy Ed, ember lévén igényli ezeket, így estefelé csak letáboroztak egy facsoportnál, amely egy folyó szélén volt. Envy tűzifát gyűjtött, majd míg az alkimista a tűzzel bajlódott, hogy meggyújtsa, az okos homonculus ennivaló után járt. Ő maga nem igen evett húst, kivéve halat, vagy madarakat, mert azokat szívesen fogyasztotta. A folyó tele volt hallal, Envy pedig fogott is jó párat, meg felzavart egy nyulat, amely hamarosan szintén a markában végezte. Tudta, hogy Ed szereti a nyúlhúst, ő maga megelégedett a hallal, meg pár bogyóval és gyümölccsel, amit a közeli bokrokon talált.

– Kérdezhetek valamit? – nézett Ed a homonculusra, miközben vacsoráztak. Envy tényleg értett ahhoz, hogy kell szakszerűen nyulat nyúzni és halat boncolni. – Neked nincs is szükséged ételre. Akkor miért eszel?

– Azt hiszem, már mondtam neked, hogy szeretek enni – közölte Envy, miközben az egyik, nyársra húzott halba harapott. – Valóban nincs szükségem ételre, engem a vörös kövek tartanak életben, de minél többször használom a képességeimet, mint az alakváltás, vagy az öngyógyítás, annál hamarabb merülnek ki. Viszont a gyümölcsöket, zöldségeket és bizonyos húsféléket szeretek. Pusztán az evés élvezetéért eszem, nem azért, mert létszükséglet, mint nektek, embereknek.

– Értem – bólintott Ed. – De piszok jó szakács vagy, meg kell hagyni – jegyezte meg, mire a homonculus büszkén kihúzta magát.

Ed elnevette magát, mert Envy úgy nézett ki, mint egy büszke kis kakaska. Tényleg aranyos volt, de volt is miért büszkének lennie. Ed maga sosem tanult meg főzni, gyerekkorában az ilyesmit az anyukája intézte, utána pedig Pinako nagyi. Ha pedig Allal utaztak, akkor mindig étteremben ettek, vagy egy utcai árustól vásároltak harapnivalót. Nem volt szüksége rá, hogy elsajátítsa a konyhaművészetet.

– Mellesleg pedig – folytatta Envy, ami visszarángatta a szőkét a valóságba –, rengeteg időm volt, miután magamra maradtam. A könyvtár tele volt szakácskönyvekkel, amikben jobbnál-jobb receptek voltak. Igazság szerint, unalmamban kezdtem el főzőcskézni, hogy valamivel elüssem az időt. Ritkán tévedt be bárki az erdőbe, a kastélyba meg pláne, én meg unatkoztam. A kerten, a takarításon és az olvasáson kívül nem sokat lehetett csinálni egyedül. De aztán idővel egyre jobb lettem a konyhaművészetben is.

– Magányos lehettél – sóhajtotta Ed. – Nem volt kivel beszélgetni, játszani. Mindezt az apám miatt.

– Megszoktam – mondta halkan a homonculus, de a hangján hallatszott, hogy mennyire letört.

– De most már nem vagy egyedül. – Ed letette a kezében tartott nyúlhúst, és Envyhez araszolva átölelte őt. A homonculus ösztönösen bújt a karjaiba, és hunyta le a szemét. – Most már mindig együtt maradunk. Nem hagyom, hogy apám, vagy bárki más ismét fájdalmat okozzon neked.

Envy egy szót sem szólt, csak még jobban Edhez bújt. A fiú tudta, hogy a homonculus, bár bátornak és erősnek mutatja magát, rettentően fél és bizonytalan. Erre minden oka meg is volt, hiszen az elmúlt évszázadok nem voltak kegyesek hozzá. De Ed meg akarta őt védeni, nem akarta, hogy bárki is bánthassa azt, aki számára a legfontosabb a világon.

Végül így aludtak el mindketten, és csak a hajnal első sugarai ébresztették őket. A tábortűz magától kialudt, a vacsora maradéka kihűlt, de ez nem zavarta őket. Envy összeszedte, és elcsomagolta a maradékot, hiszen még hosszú volt az út Riesenboolig. Ha Ed jól számított, talán másnap délutánra érnek oda, így este újra tábort kell majd verniük. Ez azonban egyiküket sem igazán zavarta. Végre úgy tölthettek kettesben egy kis időt, hogy az égvilágon senki sem volt a közelükben. Ez pedig nem csak Envyt, de Edet is nagyon boldoggá tette.