Homonculusszal az élet

Tizennyolcadik fejezet

Most, hogy lekerült a válláról a hadsereg terhe, Ed mintha újjászületett volna. Bár még mindig szomorú volt, de a kedve azért sokat javult, ez pedig sokat segített a gyógyulásán. Alig egy hónappal később már mankóval járkált, az orvos pedig azzal biztatta, hogy még egy hónap és úgy fog futni, mint a nyúl. Mióta elhagyhatta a szobáját és kimehetett az udvarra, az egykori Acél alkimista hatalmas változásokon ment keresztül. Bár a hirtelen természete mit sem változott, de szemmel láthatóan nyugodtabb lett, többet mosolygott, amihez Envynek is sok köze volt. A homonculus ugyanis nem tágított Ed mellől, mindenhová elkísérte, vigyázott rá és mindent megtett, hogy felvidítsa a fiút. Ed már a jövőbeli terveiről beszélt, egy nyugodt, békés életről. Elég pénzt keresett az évek alatt, hogy élete végéig ne kelljen dolgoznia és gondtalanul élhessen akárhol a világban. Persze, haza akarta vinni magával Envyt Riesenboolba, hogy megmutathassa neki Al és Trisha sírját, de úgy tervezte, nem ott fog letelepedni. Túl sok fájó emlék kötötte a faluhoz, ő pedig új életet akart kezdeni, távol mindentől. Tudta, hogy ha Winry nem is érti meg az indokait, de az anyja és Al megértenék, miért teszi mindezt. Ráadásul olyan helyre akart menni, ahol senki sem zavarná őket Envyvel. Valahová messze, ahol senki sem találhat rájuk. Mondjuk egy távoli erdőben, vagy a hegyekben. Esetleg leköltözhetnének a tengerpartra, vagy egy kis szigetre. Envy biztos imádná. Persze Ed is tudta, hogy a dolog nem fog olyan könnyen menni. Még mindig tartott tőle, hogy Hohenheim újra fog próbálkozni, hogy ismét a hadsereg segítségét kéri. Archer biztosan kötélnek állna, hiszen ő, Ed botor módon kikotyogott pár dolgot annak a férfinak. Roy Mustang pedig szintén tud a homonculusról, de az alkimista úgy gondolta, egykori felettese csak nem abajgatná őket ismételten. Annyi bizonyos, hogy Ed kifejezetten jobban volt most, hogy annyi gond leszakadt a válláról.

Envy azonban résen volt. Bár örült neki, hogy Ed lezárta a hadsereget, de azzal is tisztában volt, hogy baj esetén már nem is támaszkodhat rájuk. Ezen kívül tartott tőle, hogy Archer és az a Kimblee nevű alkimista most majd nyeregben érzik magukat, mert Ed már nem tartozik a hadsereghez. Éppen ezért, miközben állandóan Ed körül őgyelgett, mindig az ő drágája kedvét keresve, fél szemmel állandóan a bokrokat, fákat és a környező épületeket leste, hátha gyanús mozgást érzékel. De a napok békésen teltek, semmi sem történt, azonban az okos homonculus nem azért élt ilyen hosszú ideig, hogy könnyen elaltathassák a gyanakvását.

Aznap gyönyörű, napos idő volt, Ed pedig egy padon ült a kórház kertjében. Envy természetesen el sem mozdult mellőle, ezúttal ismét fekete bundájú macskának álcázva magát dorombolt az alkimista ölében.

– Az orvos azt mondta, még két hét, és végre levehetik a gipszet – mondta hirtelen Ed, mire Envy felsandított rá. Egész addig a többi beteget és az ápolónőket tanulmányozta, akik szintén kihasználták a szép idő adta lehetőségeket, amennyire lehetett. – El kéne gondolkodnunk arról, hogyan tovább.

– Mit szeretnél csinálni most, hogy már szabad vagy? – kérdezte a homonculus, miközben kényelmesen elhevert és hagyta, hogy Ed egyik kezével megvakargassa a füle tövét. – Hová fogunk menni?

– Először hazamegyünk Riesenboolba – mondta Ed, mire Envy rosszallóan nézett rá. – Tudom, nem kedveled Winryt, de ha már eljött eddig, hogy megjavítsa a karomat, illő meglátogatnunk. Meg aztán... anyám és a testvérem is ott vannak eltemetve.

Envy kiérezte a fiú hangjában bujkáló fájdalmat, és nem kérdezett semmit. Tudta, hogy Ed öccse, Al meghalt, amelyért egy másik alkimista volt a hibás. Envy sosem kérdezett rá, hogy pontosan mi történt, úgy volt vele, ha Ed akarja, majd elmondja ő maga egyszer. Ennek ellenére a homonculus oldalát fúrta a kíváncsiság, de féket tett a nyelvére.