Homonculusszal az élet

Tizennegyedik fejezet

Roy Mustang az irodájában ült, és még mindig azon a furcsa eseménysoron töprengett, ami alig pár hete történt akkor, amikor a kastélyban jártak és kis híján végeztek azzal a veszedelmes lénnyel, amelyet Hohenheim teremtett. Az ezredes az eset után rengeteg kérdést feltett a férfinak, akiről többek között kiderült, hogy Edward Elric apja, valamint több mint négyszáz éves. A férfi először nem is akarta elhinni, ám amikor a másik olyan bizonyítékokkal és magyarázatokkal szolgált, amelyek kizárták a hazugság minden lehetőségét, Roy ennek ellenére még mindig nem tudott napirendre térni a dolog felett. Azt értette, hogy az Acél alkimista miért gyűlölte az idősebb férfit, de azt nem, hogy vajon Hohenheimet valóban csak a kíváncsiság vezette-e, amikor megalkotta Envyt. Az meg végképp meghaladta minden képzeletét, hogy Ed mégis mit látott abban a lényben, amely majdnem végzett mindhármukkal. Mégis kénytelen volt elengedni, hogy ne okozzon még több fájdalmat a fiúnak, habár a józan esze tiltakozott ellene. A jelentést is úgy írta meg, hogy tisztában volt vele, jobban tenné, ha neki sem látna. De muszáj volt, maga a Führer követelte ezt tőle, majd a Keleti Városban állomásozó Frank Archer altábornok is, ő pedig ezredes lévén egyiküknek sem mondhatott nemet. Mindkét férfi rangban magasan felette állt, ő pedig nem akart parancsszegést elkövetni, mert annak igen súlyos következményei lettek volna rá és a csapatára nézve is. Azóta ezerszer megbánta, amiért elküldte a jelentést ahelyett, hogy letagadta volna még a homonculus létezését is. Tartott tőle, hogy esetleg valakinek a hadseregben az az eszement ötlete támad, hogy a tiltás ellenére megpróbálkozik a humán transzmutációval, de nem sokat tehetett ellene. Hohenheim is azóta csak kétszer járt a parancsnokságon, mindkétszer aziránt tudakolózva, hogy vajon Roy tudja-e, merre lehet Ed, mivel Riesenboolban nincs. Ám az ezredesnek fogalma sem volt Acél hollétéről. Ő maga nem kereste a fiút, tudva, hogy olyan lelkiállapotban, amelyben akkor volt, amikor elváltak, úgysem tudná hasznát venni. Eszébe jutott, hogy Ed talán ki is fog lépni a hadseregből, ami nem lett volna olyan eszement ötlet. Az alkímiájával bárhol megélne, élhetne jóval veszélytelenebb életet is, talán még Al halálának emlékét is fel tudná dolgozni. Mert mondhatott Acélka amit akart, Roy tudta, hogy a fiú saját magát hibáztatja az öccse halála miatt és ha így folytatja, előbb-utóbb elemészti magát.

Roy megrázta a fejét, majd az előtte fekvő papírra nézett. Semmi kedve nem volt az egészhez, most még kevésbé, mint amúgy, de ez egy különösen hivatalos irat volt, amit nem bízhatott Riza Hawkeye főhadnagyra. Főleg nem most, hogy a nő csak pár napja hagyhatta el a kórházat és még mindig otthoni pihenésre szorult, amit az ezredes szigorúan betartatott vele. Elvégre nem akarta elveszíteni legjobb emberét, aki iránt titokban már régóta többet érzett puszta bajtársiasságnál. Tudta, hogy Riza is hasonlóan érez, ám a hadsereg szabályzata alapján két tiszt között sosem lehetett romantikus kapcsolat, házasságról meg szó sem lehetett.

Roy éppen úgy döntött, hogy hagyja a nagyon fontos iratot holnap reggelre, amikor kipihent lesz, amikor megcsörrent a telefon. Csodálkozott, mert már szinte mindenki hazament, így fogalma sem volt, ki a fene hívhatja ilyen késő este. Hiszen már tíz óra is elmúlt. De muszáj volt felvennie, hiszen rajta kívül már senki sem volt az irodában.

– Itt Roy Mustang ezredes beszél a Központi Város parancsnokságról – szólt bele a kagylóba.

– Jó estét, ezredes! Elnézést a késői zavarásért, itt Frank Archer titkársága a Keleti Város Parancsnokságától – mondta egy kellemes női hang, mire Roynak felszaladt a szemöldöke. Vajon mit akarhat tőle az altábornok?

– Hallgatom! – mondta az ezredes.

– Az altábornok úr szeretne önnel pár szót váltani, azonnal kapcsolom is – mondta a női hang, majd Roy csak valami kattanást hallott.