Homonculusszal az élet

Huszonhatodik fejezet

Ed vacsorára sem került elő, a munkások már hazamentek, de ő még mindig a házon dolgozott. Alkímiával felemelt néhány falat, valamint a tető egy részét is befejezte. Közben nem tudta kiverni a fejéből sem Hohenheimet, sem Envyt. Aggódott a homonculusért, ugyanakkor nem tudta figyelmen kívül az apja szavait sem. Tudta, hogy Hohenheim azért jött ide, hogy bántsa Envyt, hogy megölje, őt pedig elcitálja valahová az akarata ellenére. Ed tisztában volt vele, hogy a férfi mekkora manipulátor, és kezdte bánni, hogy egyedül hagyta vele Pinako nénit és Winryt. Pinako még elboldogul vele, de Winry sebezhető, nem ismeri annyira az alkimistát, mint ők ketten. Az egykori Acél alkimista tartott tőle, hogy Winry talán hajlik Hohenheim szavaira, ha a nagyanyja nincs észnél és akadályozza meg, hogy valami baj történjen.

Már erősen sötétedett, amikor Ed végre abbahagyta a munkát és úgy döntött, talán mégis visszamegy a Rockbell házba. Bár tartott tőle, hogy Hohenheim nem fogja békén hagyni, de valahol aludnia kellett. Meg kezdett éhes is lenni. Az alkímia valóban rengeteg energiát emészt fel, de Ed mindig is sokat evett. Éppen visszaindult, amikor egy lámpást vett észre felé imbolyogni. Gyanakodva összehúzta a szemét, de hirtelen egy alak bontakozott ki a félhomályban. Winry volt az, aki arcán aggodalmas arckifejezéssel közelített Edhez.

– Szia! – szólalt meg Winry.

– Szia! – viszonozta Ed. – Mit akarsz? – kérdezte olyan barátságosan, ahogy a jelenlegi lelkiállapotában csak telt tőle.

– Érted jöttem. A nagyi elkészült a vacsorával, és gondoltam megkérdem, nincs-e kedved velünk tartani.

Ed gondosan mérlegelte a kérdést. Éhesnek éhes volt, de nem nagyon akarózott neki egy asztalhoz ülni azzal az alakkal. Winry, mintha megérezte volna, hogy mi jár a másik fejében, felemelte szabad kezét.

– Ha gondolod, kihozhatom a vacsorádat. Nem kell együtt enned vele – mondta a lány mosolyogva.

– Nem, semmi baj. Ki fogom bírni. – Ed hangja nem csengett valami őszintén, de Winry annyiban hagyta. Elindultak visszafelé. – Gondolom, mindenfélével teletömte a fejed.

– Azt mondta, harcoljak érted, de a nagyi leteremtette. – Winry figyelmét nem kerülte el, hogy Ed a fogát csikorgatja. – Én is megmondtam volna neki a magamét. Te Envyhez tartozol, és akármilyen nehéz, ezt el kell fogadnom. Te sosem fogsz engem úgy szeretni, ahogy Envyt és ezzel semmi baj nincs, Ed. Már kezdek megbékélni a dologgal, meg egyébként is, előttem az élet. Biztosan fog jönni valaki, akit szeretni fogok.

– Ebben biztos vagyok, csak nem tudom, ki elég bátor ahhoz, hogy beléd szeressen – vigyorodott el Ed, mire a szőke lány felfújta magát.

– Igenis, lehet engem szeretni! Tudok nagyon kedves is lenni az emberekhez, azon kívül fiatal vagyok, csinos és elsőrangú automail-szerelő. Bárki megtisztelve érezheti magát, ha udvarolni kezd nekem! – jelentette ki magabiztosan Winry, fél szemmel Ed reakcióját lesve.

Ed egy szót sem szólt, csak lágyan elmosolyodott. Ő, Al és Winry születésük óta ismerték egymást, mindig mindenhová együtt mentek addig a bizonyos, borzalmas napig. Ed tudta, hogy Al szerelmes Winrybe, de Winry sokáig őt, Edet szerette. Ed sosem bátorította a lányt, mindig igyekezett az öccse felé terelgetni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az alkimista tudta, ha Al még élne, Winry talán kötélnek állna, hogy vele élje le az életét. De Al már nem volt, Ed mást szeretett, így Winrynek ebbe bele kellett nyugodnia. Azonban a sebek gyógyulása időt vett igénybe, ezt mindketten tudták. De mégsem tettek úgy, mintha nem lettek volna tisztában a másik érzéseivel, inkább egyszerűen tudomásul vették és tiszteletben tartották egymást.