Homonculusszal az élet

Huszonharmadik fejezet

Az elkövetkezendő napok igencsak békésen teltek Riesenboolban. Winry, miután rájött, hogy nem nyerhet Envy ellen, teljesen a munkának szentelte minden idejét. A nap nagy részében a műhelyben tartózkodott, és csak étkezések idején hagyta el a helyiséget. Ed furcsállta a dolgot, de nem kerített nagy feneket a dolognak, így is volt elég tennivalója. Most, hogy Envy javaslatára úgy döntött, egy időre letelepszik a faluban, rájött, hogy nem lakhat örökre Pinako néninél. Úgy döntött, hogy újjáépíti a házat, amelyben született, ennek pedig Envy igencsak örült. A ház nem volt olyan közel Winryékhez, így a szőke lány nem zavarhatta őket, de mégsem elég messze ahhoz, hogy baj esetén ne tudnának segítséget kérni egymástól. Envy ettől a lehetőségtől nem ugrált az egekig, mivel úgy vélte, ha Ednek segítségre van szüksége, ő is tud neki segíteni, nem kell ahhoz egy kotnyeles, minden lében kanál, erőszakos nőszemély is. Persze, mivel tisztában volt vele, hogy Ed automail karjának szakszerű karbantartásra és néha cserére van szüksége, képes volt elviselni a lány társaságát, ha úgy hozta a helyzet.

Ed, miután döntött, nekilátott faanyagot vásárolni, hiszen az ő alkímiájának is voltak korlátai. Pénze viszont szinte korlátlan mennyiségben állt a rendelkezésére, hiszen az állami alkimistákat jól megfizetik. Ő pedig sosem szórta feleslegesen a pénzt, így nem kellett szűkölködniük. Ám a faanyagra várni kellett, ahogy a ház sem épült meg két nap alatt. Így a hátralevő hetekre kénytelenek voltak a Rockbell házban élni, amit Envy kényszerűségből elviselt. Addig is azzal töltötte az idejét, hogy mindenféle tervrajzokat készített, amiket megmutogatott Ednek abban a reményben, hogy valamelyik elnyeri az ő alkimistájának tetszését.

– Envy, nincs szükségünk három emeletre és hat hálószobára – mondta egy este Ed, amikor a homonculus az orra elé dugta a legújabb rajzát. – És mi ez a bástyának is beillő építmény itt a tetőn?

– Egy bástya, arra az esetre, ha ellenséget kéne kémlelni – közölte komolyan Envy. – Sosem tudhatjuk, ki akar megtámadni minket.

– Riesenbool egy békés kis falu – magyarázta türelmesen Ed, de már kezdett belefáradni az Envyvel folytatott állandó vitába. – Itt mindenki ismer mindenkit. Mégis, ki akarna ártani nekünk?

– Te is tudod, hogy ki – nézett a homonculus a fiúra. – Csak egy ember van, aki bántani akar minket.

Ed bólintott. Tudta, hogy Envy Hohenheimre céloz, de azt is tudta, hogy az az alak nem lenne annyira ostoba, hogy itt támadjon rájuk mindenki szeme láttára. Ha ártani mer nekik, arról a faluban mindenki tudni fog. Ráadásul, Ednek kétségei voltak afelől, hogy a férfi egyhamar idemerészkedne. Mindenki gyűlölte Hohenheimet, aki magára hagyott egy beteg feleséget és két kisgyereket, így ha meglátják, azt megemlegeti, akármekkora alkimista is.

– Akkor sem kell bástya – szögezte le Ed. – És egy emelet, meg két hálószoba bőven elegendő lesz. Nem akarok cirkuszi látványosságot csinálni az otthonunkból, hogy aztán minden idióta azt bámulja és röhögjön rajta.

Envy megbántottnak tűnt, de tudta, hogy Ednek igaza van. Ő sem akarta, hogy mindenki a házukon nevessen, de szeretett volna valami különlegeset. Végül lemondott a bástyáról és a sokszobás, három emeletes építményről. Végtére is, két szoba valóban több, mint elég egy párnak. Igazából, egy is elég lenne, de ha vendégük van, annak is kell a saját szoba.

– Igazad van – mondta Envy. – Tökéletesen igazad van, Ed. Úgy lesz, ahogy szeretnéd.

A homonculus megölelte az alkimistát, aki megkönnyebbülten sóhajtott. Ritka dolog volt, hogy Envy ilyen rövid idő alatt engedett valamiben. Ed ezt annak tudta be, hogy a másik nem érzi magukat veszélyben és kezd végre kissé felengedni. Bár Envy esetében sosem lehetett tudni, mit is tervez valójában.