Homonculusszal az élet

Harmadik fejezet

Envy kétségbeesetten zokogott, de semmi haszna nem volt, hiszen senki sem állt meg, hogy megkérdezze, mi bántja. Az emberek szenvtelenül mentek el mellette, vagy ha valaki mégis egy pillantást vetett is rá, csak megrántotta a vállát és ment tovább. Vagy jobb esetben dörmögött egy "ennek sincs jobb dolga, mint itt hisztizni" mondatot, de meg nem állt volna, hogy segítsen a homonculusnak.
Envy nem tudta, mit tegyen. Egyedül volt, magányos volt, félt, nem ismert senkit, nem tudta, hol is van pontosan és mit kéne tennie. Vissza akart menni az erdei kastélyba, ami legalább ismerős volt, tele mindennel, ami az elmúlt négyszáz évét meghatározta. Hiszen Ed elhagyta, itt hagyta őt egyedül, meg sem várta, hogy visszajöjjön. A homonculus fején az is átfutott, hogy Ed talán szánt szándékkal hozta el ilyen messzire, ahonnan nem talál vissza. Talán ő is csak olyan, mint Hohenheim, aki megígérte neki, hogy mindenre megtanítja, de helyette csak bántotta, "átkot" is szórt rá, hogy ő, Envy sose árthasson senkinek. Pedig Ed megígérte, hogy vigyáz rá, mindent megmutat neki, még azt is mondta, hogy szereti és sosem hagyja el. De úgy tűnik, ezek is csak szavak voltak, üres fecsegés, hiszen az emberek mind hazugok, nem lehet bennük megbízni. Envy már jól tudta ezt, mégis megbízott a szőke, apró termetű alkimistában, bízott benne, hogy utána újból visszazuhanjon a sötétségbe. Azt kívánta, bár meghalt volna múlt éjjel, bár Hohenheimnek és a katonáknak sikerült volna végezniük vele, akkor most nem fájna ennyire semmi. Jobb lett volna halottnak lenni, mint egy olyan világban létezni, ahol újra elárulták és magára hagyták. 

Envy lassan abbahagyta a zokogást, pólója ujjával felszárította a könnyeit, majd felállt. Körülnézett, de csak a tömeget látta, amely most mintha kisebb lett volna, mint amikor megérkeztek a Keleti Városba. A homonculus sóhajtott. Hiányzott neki a szőke alkimista, de nem tehetett semmit, ha Ed úgy döntött, megszabadul tőle. Az este már leszállt, odakinn minden sötét volt, csak a benti és az utcai lámpák adtak fényt. Envynek tulajdonképpen nem volt szüksége fényre, homonculus lévén tökéletesen látott a sötétben. De most ez sem számított. A szíve majdnem megszakadt, erővel fojtotta vissza a sírást, miközben tett előre néhány tétova lépést, majd megállt. Félig-meddig reménykedett benne, hogy Ed azért mégsem hagyta el, hanem valahol keresi, de ez a remény igen soványka volt, ám nem tudott másba kapaszkodni. Újra körülnézett, nem látja-e esetleg valahol az ismerős vörös kabátot, vagy a szőke fonott copfot, de reménye hamar elillant, mert Ed sehol sem volt. Csak az emberek tömege hömpölygött erre-arra sötét, arctalan tömegként, akik egy pillantásra sem méltatták a kétségbeesett homonculust. De miért is tették volna? Az emberek nem ismerték őt, nem tudták, mi baja van, bár igaz, senki sem állt meg, hogy megkérdezze, nem segíthet-e neki valamiben. De Envy nem is tudta biztosan, hogy elfogadná-e a segítséget, hiszen ha Hohenheim után Ed is átvágta, az emberek pedig addig is gonoszak voltak, mert bántani akarták őt, akkor ugyan minek pont most segítene neki valaki? 

A homonculus sóhajtott egyet, majd úgy döntött, hogy jobb, ha indul, hiszen itt csak útjában volt mindenkinek. Páran rá is mordultak, hogy húzódjon már arrébb, így jobbnak látta kifelé venni az irányt az épületből. Hiszen bárhol meghúzhatta magát, nem fázott, melege sem volt és nem volt szüksége díszes szobára, vetett ágyra, hogy megaludjon valahol. Nem akarta kimutatni, de fájt neki az ifjú alkimista csúf árulása, így elhatározta, hogy soha többé nem bízik senkiben. Ha nem bízik senkiben, ha nem hisz többé senkinek, aki azt mondja, hogy szereti, törődik vele és sosem hagyja magára, akkor többé csalódás sem érheti. Megrázta a fejét, majd elhagyta az épületet, nem is tudva, hogy eközben valaki kétségbeesetten kutat utána.
– Jobb lesz nekem egyedül – suttogta Envy az orra alatt, miközben kilépett az állomás hatalmas kapuján és körbenézett.
Jobbra is, balra is, valamint az út túloldalán is magas épületek meredeztek az ég felé, rengeteg ablakból világosság áradt, a sötét utcán pedig a lámpák alatt emberek siettek hazafelé. Egy fiatal fiúcska, aki nem lehetett több tíz évesnél, nagy hangon az esti újságot árulta, szemközt pedig egy boltos éppen arra készült, hogy bezárjon. Meglehetősen nyüzsgő hely volt ez, ahogy Envy megállapította magában, miközben elindult az egyik irányba. Még sosem látott ennyi embert, kíváncsian nézelődött, és nem is nézte, merre megy, csak hagyta, hogy a lábai vigyék. Egyébként is mindegy volt, ha Ed nem volt vele. Hamarosan pedig már messze járt a pályaudvar épületétől. Aztán eszébe jutott, hogy megnézheti ő a világot egyedül is. Nincs hozzá szüksége Edre, ha ő egyszerűen magára hagyta, mert megunta. Eddig is egészen jól elboldogult egymagában, így ezek után is sikerülni fog neki. Egyébként sem árthat neki senki és semmi, nem ölhetik meg, hiszen erősebb, gyorsabb és okosabb, mint azok az ostoba emberi férgek, ráadásul megvolt az öngyógyító képessége is. Ezekkel a gondolatokkal felfegyverkezve már sokkal jobban is érezte magát.