Homonculusszal az élet

Ötödik fejezet

Ed alig tudott félreugrani, amikor Envy lecsapott. Az apró termetű alkimista tudta, hogy a homonculus gyors, de nem gondolta, hogy ennyire. Amikor először harcoltak, már akkor feltűnt neki, hogy a gyorsasága és ereje messze felülmúlja egy átlagemberét, de erre ő sem számított. Ráadásul úgy tűnt, Envy most komolyan bántani, sőt, akár meg is ölni, amilyen állapotban volt. Úgy tűnt, nem viccnek szánta, amikor azt mondta, megmutatja, milyen szörnyeteg, Ed pedig kezdett komolyan aggódni. Nem akarta bántani a másikat, de nem tudta, hogyan csillapíthatná le, hogyan magyarázhatná meg neki, hogy félreérti az egész szituációt. Persze, ha úgy nézte, a homonculus szemszögéből elég érthető volt a dolog. Mikor elveszett, és kereste őt – Ed biztos volt benne, hogy Envy kutatott utána egy ideig –, de nem találta, azt hihette, hogy elhagyták. Azok után, amit négyszáz év alatt megélt a kastélyban, nem csoda, ha nehezen, vagy inkább sehogy sem bízott az emberekben. Ed nem hibáztathatta, ő pont ilyen volt, miután Hohenheim lelépett, őket pedig magukra hagyta. Ed akkor csalódott először az emberekben, ez pedig olyan tüske volt a szívében, amit sosem lehetett kihúzni. Ő maga is pont ilyen dühös volt, így tudta, hogy Envy mit érezhet. Pont ezért nem akart ártani neki, pont ezért érzett akkora bűntudatot, amiért véletlenül szem elől tévesztette a homonculust.
Envy iszonyatosan dühös volt. Nemcsak azért, mert Ed hazudott neki, becsapta, elárulta és elhagyta, de azért is, mert volt mersze egyszerűen elugrani előle. A homonculus vérszomjas volt, meg akarta ölni Edet, apró darabokra akart cincálni, a vérében akart fürdeni. Felbőszítették, és most a mérhetetlen kegyetlensége, a vérszomja, amiről nem is tudta, hogy ennyi rejtőzik benne, felszínre tört és üvöltve követelt magának elégtételt. Újra támadott, ám Ed ismét félreugrott előle, amitől Envy egyre inkább felbőszült. Nem hagyhatta, hogy a prédája megszökjön előle, bár tudta, hogy a kis méretű szőke milyen remek harcos, ráadásul igen atletikus termet is volt.
– Harcolj, ha van merszed, Mitugrász! – vicsorgott vérszomjasan a homonculus. – Ne csak ugrálj, mint egy bolha!
– Nem akarok harcolni veled! – kiáltott vissza Ed, aki nagy nehezen figyelmen kívül hagyta a termetére vonatkozó megjegyzéseket. – Nem akarlak bántani, Envy!
– De én téged igen! – üvöltötte Envy, majd az alkimista felé csapott.
Ed az utolsó pillanatban tért ki, így Envy ökle csak a fatörzset találta el, amely előtt a fiú állt. A hatalmas fa recsegve-ropogva dőlt ki, amitől Ed szemei elkerekedtek. Ha Envy emberi alakjában ilyen erős, mire lehet képes, ha sárkánnyá változik? Bár erre Ed nagyon is jól tudta a választ.

Envy észrevette Ed tétovázását és lecsapott, mielőtt a szőke reagálhatott volna. Csak azt érzékelte, hogy egy erős kéz megragadja, majd hamarosan egy fatörzset érzett a háta mögött. Felnyögött, próbált levegőt venni, de Envy egyik kezével a nyakát szorongatta vasmarokkal, a másikkal pedig automailből készült karját csavarta hátra, hogy csak úgy recsegett-ropogott a fém. Ed kiáltani akart, sikítani, ahogy az idegek megfeszültek a vállában, de nyöszörgésre is alig futotta tőle. A szemét is alig tudta kinyitni, amikor pedig mégis sikerült neki, szembetalálta magát Envy vad örömet és gyilkos vágyat tükröző arcával. A homonculus szemében őrült, majdhogynem tébolyodott tűz égett, ajkai vészjósló vigyorra húzódtak, ahogy egyre jobban szorította Ed nyakát. Ed úgy érezte, hogy Envy vagy megfojtani akarja, vagy eltörni a légcsövét. Végtére is mindegy volt, mindkettő a halált jelentette volna számára, a szőke pedig hirtelen úgy érezte, nem is lenne olyan rossz meghalni. Hiszen már nem volt miért élnie. Az apja elárulta, az anyja és az öccse meghaltak, az egyetlen személy pedig, akit megszeretett, azt hiszi elárulta. Már semmi sem maradt, amiért érdemes lett volna léteznie. Jobb is volt, ha eltűnik abból a világból, amelyhez már nem kötötte semmi. Mégis... mégis... meg akarta mondani Envynek, hogy minden rendben lesz. El akarta magyarázni neki a félreértést akkor is, ha a homonculus nem hisz neki. Még egyszer utoljára át akarta ölelni, meg akarta csókolni, hozzá akart bújni, érezni az illatát, végigsimítani a selymes haján, belenézni a szemébe. El akart búcsúzni tőle, ha már mindenképpen meghal. A nyaka és a jobb válla rettentően fájt, de a lábai és a bal keze szabadok voltak. Minden erejét összeszedve tartotta nyitva a szemét, vett levegőt hörögve, miközben felemelte a bal kezét és lágyan Envy kezére tette, amellyel a homonculus a torkát szorongatta. Envy dühödt meglepettséggel bámult előbb a kézre, majd Ed szemébe, nem tudva, mit is reagáljon.
– En... vy... – hörögte halkan Ed, aki minden lélegzetvételért erősen megküzdött. Tudta, ha a másik tényleg meg akarta volna ölni, már régen halott lenne. Envy játszott vele, mint macska az egérkével. – Nem... kell... meg... tenned...
– Fogd be, Vakarék! – üvöltötte a homonculus, majd gyomorszájon rúgta a kis méretű alkimistát. – Pofa be! Nem akarlak hallani! Nem akarom hallani a hazugságaidat!
Ed összegörnyedt volna, ha Envy nem tartja a nyakánál fogva. A homonculus azonban még tartotta őt egy ideig, ám mintha megunta volna a játékot, mert még egyet rúgott a fiatal alkimistába, majd elengedte sérült, automail-karját és a nyakánál fogva elhúzta a fától.
– Már nem vagy olyan nagylegény, igaz, Töpszlikém? – vigyorgott Envy, de ebben a vigyorban semmi játékosság nem volt, pusztán színtiszta gyűlölet és bosszúvágy. – Megfizetsz azért, amit velem tettél! Mondjuk jobban tetszene, ha harcolnál az életedért, de így is jó. Akárhogy is, én nagyon jól fogok szórakozni, miközben kibelezlek, apró darabokra trancsírozlak és... hm... a többit még kitalálom útközben.
Ednek szemernyi kétsége nem volt arról, hogy Envy komolyan gondolja a dolgot. A homonculus ellépett a fától, majdnem túl kedvesen egyszerűen a földhöz vágta az apró méretű szőkét. A torkát is elengedte, így Ed hörögve próbált levegőt venni, hogy a feje és a látása kitisztuljon, miközben érezte, hogy Envy felette áll. Nem volt menekvés, Ednek nem volt annyi ereje, hogy visszatámadjon, vagy védje magát, ha a homonculus úgy dönt, támadásba lendül. De megadni sem akarta magát, az túl könnyű lett volna, ő pedig világéletében küzdő típus volt. Egyébként is, mit szólna Al, ha azt látná, hogy eldobja az életét anélkül, hogy megharcolna azért, amiben hisz? Az öccse sosem volt gyáva, sosem adta fel, még akkor sem amikor tudta – mert Ed biztos volt benne, hogy Al tisztában volt a veszéllyel – semmi esélye Kimblee ellen. Mégis rátámadt, nem törődve azzal, hogy meghalhat. Így ő sem adhatta fel, kerül, amibe kerül, muszáj volt harcolna, muszáj volt meggyőznie Envyt, hogy téved, hogy ő, Edward Elric igenis szereti és sosem hagyná szándékosan magára. Ehhez azonban életben kellett maradnia. Azonban úgy tűnt, Envy ezt szeretné a legkevésbé. Ed nem találkozott még más homonculusszal, és igazság szerint, ezt az egyet sem nagyon ismerte, mégis odáig volt érte. Mindenképpen meg kellett állítania és elhitetnie vele, hogy nem szándékosan veszítette el, hacsak nem óhajtott néhai Edward Elric lenni.