Homonculusszal az élet

Huszonkilencedik fejezet

Envy még nem tudta, hogy a számára leggyűlöletesebb személy az ő Edje közelében tartózkodik. Boldogan suhant hazafelé a szél szárnyán madáralakban, nem is sejtve semmit semmiről. Ha tudta volna, hogy Hohenheim Riesemboolban van, nem állt volna meg egy kis faluban, hogy ellopjon egy íncsiklandóan illatozó süteményt az egyik ház ablakából. Ugyan tudta, hogy Ed nem helyeselné a dolgot, de nem tudott ellenállni az illatnak. A lelkiismeretét elvileg nem is létező lelke legmélyére száműzte, és nem gondolt rá, mi történik, ha a ház gazdája észreveszi a sütemény hűlt helyét. Envy gyorsan elfogyasztotta a finomságot, majd újfent varjú alakot vett fel és repült is tovább. Számításai szerint nagyjából három órányira lehetett már csak az ő alkimistájától, akit szeretett volna minél előbb a karjaiba zárni. Hiányzott neki Ed, irigy szíve csak érte dobogott és nem tűrt meg mást a közelében. Winry Rockbellt elviselte, mert tudta, hogy a lány nem próbálkozna azzal, hogy a távollétében Ed körül legyeskedik. De nem bízott jobban a lányban, mint bármely más emberben, mindössze az ő jelentétét nem tekintette annyira kellemetlennek, mint a legtöbb halandóét.

Mikor Envy végre megpillantotta a vasútállomást, majd a Rockbell-házat, a szíve megdobbant az örömtől. Hiszen alig pár perc, és újra láthatja majd Edet. A ház előtt csak Dent, a kutyát látta, aki éppen aludt. Envyt nem zavarta az állat, akivel a megérkezése napján már összeismerkedett. A kutya nem nagyon törődött vele, hogy a homonculus élő-e, holt-e, ember-e, vagy sem, mert örömmel üdvözölte és azonnal úgy ugrált rá, mintha családtag lett volna. Envy hagyta, mivel az állatokkal mindig is kifejezetten jó kapcsolatot ápolt. Ők nem hazudtak, nem voltak féltékenyek, nem bántottak másokat ok nélkül.

A homonculus nem látta Edet, így továbbrepült arrafelé, amerre a házukat készültek felépíteni. Mikor Envy végre leszállt egy fa ágán, megpillantotta az ő Edwardját, aki éppen mintha ásott volna. Envy visszaváltott az eredeti alakjába, majd fürgén leugrott a fáról és Ed felé sietett. A fiú nem is gyanított semmit, mígnem hirtelen valaki hátulról ráugrott. Envy érezte, hogy Ed támadni akar, így kénytelen volt felkiáltani.

– Edward, csak én vagyok! Hazajöttem! – nevetett a homonculus, mire a kis növésű alkimista ledermedt egy pillanatra.

Ed mindenre számított, csak arra nem, hogy Envy ilyen rövid idő alatt megteszi az utat. Mikor hátranézett, és megpillantotta a nyakában vigyorgó, szemmel láthatóan nagyon is örömittas Envyt, a vonásai ellágyultak.

– Megjöttél – állapította meg az alkimista boldogan, mire Envy elengedte, csak azért, hogy amikor Ed megfordul, egy újabb ölelésbe húzhassa. – Hiányoztál – suttogta halkan Ed.

– Te nekem sokkal jobban hiányoztál! – közölte a homonculus, majd panaszkodni kezdett. – Ha tudnád, milyen szörnyűségeken mentem át, mire elértem a Központi városba! El sem hinnéd, mikre képesek az emberek egy szegény, ártalmatlan kis homonculusszal szemben!

Ed a szemét forgatta Envy panaszáradata hallatán, mikor a homonculus szépen kiszínezve előadta hányattatásai egész történetét. Ed néha elszörnyedt, de azért jól szórakozott, mert tudta, hogy Envy azért kicsit túloz. Arra gondolt, hogy a homonculus nem lesz ilyen boldog, ha megtudja, hogy Hohenheim itt van. Ednek ugyanis még mindig nem sikerült kitennie a férfi szűrét, aki úgy tűnt, nem szándékozott egyhamar távozni. Pinako nagyi ugyan nem szólt egy szót sem, de a tekintetében neheztelés és rosszallás volt, valahányszor Ed apjára nézett. Winry sem bírta a férfit, aki ezt vagy nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni.

Envy jó sokáig mesélt, miközben végig Edet ölelte és csak akkor engedte el, amikor elhallgatott. A házat is csak ekkor vette szemügyre.