Homonculusszal az élet

Huszonötödik fejezet

Ed még mindig dühtől remegve állt mellett, miközben Hohenheimet nézte, aki próbált lábra állni. Az, hogy ez az alak itt volt, csak azt jelentette, hogy Envyért jött, meg akarja őt ölni. Aztán persze, megpróbálja majd az ő, Ed fejét is telebeszélni azzal, hogy Envy gonosz, apuci meg csak jót akar neki, amiért „megmenti" egy szörnyetegtől. Ed ökölbe szorította a kezét, a hányinger kerülgette az apja látványától. Most bezzeg idetolja a képét, de több mint tíz éve elhagyta őket minden szó nélkül, hogy egy másik nővel hetyegjen. Dantét sem kedvelte túlzottan, de becsülte a nőben, hogy őszinte volt, idejött, mindent elmondott és elhagyta ezt a szemetet. Ed fejében megfordult, hogy Dante talán nem sokat tudott Trisha Elricről, hiszen Hohenheim valószínűleg nem kérkedett vele, hogy nős ember, akinek felesége és két kisgyereke van, akiket hirtelen szeszélyből elhagyott. Ed azt még le tudta nyelni, hogy az apjának volt valakije, de azt sosem tudta megbocsátani, hogy cserben hagyta őket.

– Takarodj innen! – sziszegte Ed összeszorított fogakkal, minden szót úgy préselve ki magából. – Nem akarlak itt látni! Menj vissza oda, ahonnan jöttél!

– Edward, hallgass meg! – mondta halkan Hohenheim, aki próbált olyan őszintének mutatkozni, ahogy csak tőle telt. – Jót akarok neked.

– Semmi sem kell tőled! – közölte rideg hangon a fiú. – Ha pedig közelebb jössz, esküszöm megkeserülöd.

Hohenheim nem vette komolyan a fenyegetést, bár tudta, hogy Ed nagyszerű alkimista. Neki azonban négyszáz év állt a háta mögött, és nem állt szándékában megijedni egy alig tizenhat éves kölyöktől. Mindenáron magával akarta őt vinni innen, mielőtt Envy előjön. Furcsállta, hogy nem látja a homonculust, de arra gondolt, biztosan a közelben rejtőzik, hogy váratlanul rátámadjon.

– Hol van a szörnyeteg? – kérdezte Hohenheim, miközben egy lépést tett Ed felé.

– A NEVE ENVY! – ordította Ed, majd összecsapta a két kezét és a földre támaszkodott. – NE MERÉSZELD SZÖRNYETEGNEK HÍVNI!

Egy hatalmas fadorong emelkedett ki a lépcsőből, ami gyomorszájon vágta a meglepett Hohenheimet, de olyan erősen, hogy a férfi vagy tíz métert repült és a füves talajba csapódott.

Ed tudta, hogy ezzel nem intézte őt el, ahogy azt is, hogy a másiknak több száz év előnye van vele szemben. De nem akarta feladni, nem adhatta fel. Harcolnia kellett Envyért, önmagáért, Alért és az anyjukért. Meg Pinako néniért és Winryért is, mindenkiért, aki valaha fontos volt neki. Pinako nagyinak volt annyi esze, hogy ne menjen közelebb, hanem a háttérben maradjon, amikor Ed leugrott a lépcső maradékán, majd automail kezét pengévé alakítva rohanjon az apja felé. Az öregasszony csak a fejét csóválta, és erősen remélte, ha vége a harcnak, Ed visszaalakítja a lépcsőt eredeti formájába. Így ugyanis kissé nehézkes volt a közlekedés.

Ed még éppen akkor ért oda Hohenheimhez, amikor a férfi még nem teljesen tért magához. A fiú vállon rúgta, majd gyomorszájon térdelte, mire Hohenheim felnyögött. Aztán a fiatal alkimista arcon ütötte az apját, de mielőtt visszahúzhatta volna a kezét, Hohenheim megragadta azt. Ed érezte az arcába csapódó öklöt, majd hogy testközelből találkozik az anyatermészettel. De hamar felpattant és visszavágott. Hohenheim alkímiához nyúlt, és egy kardot alkotott pusztán a földből. Ed visszaváltoztatta automail kezét, majd előalkimizálta a lándzsát, amivel mindig is harcolni szokott.

– Most már nem elégedsz meg azzal, hogy megöld Envyt? – kérdezte Ed, miközben a férfira támadt. – Engem is el akarsz pusztítani?

– Nem akarlak megölni! - kiabálta Hohenheim, ahogy kivédte fia támadását. – De le kell győzzelek, hogy végre észhez térj. Beszélnem kell veled! Envy veszélyes, jobb, ha előadod, mielőtt nagyobb kárt is tesz benned, mint amekkorát már eddig csinált.