Homonculusszal az élet

Hatodik fejezet

Envy nem igazán tudta, mit tegyen, mit kéne tennie. Bizalmatlanul meredt az előtte álló, szőke hajú nőre, miközben óvón magához ölelte Edet. Nem bízott az emberekben, az Állami alkimistákban meg főleg nem. De aztán eszébe jutott, hogy Ed is közéjük tartozik, ő pedig segíteni akart rajta. Tisztában volt vele, hogy a karjaiban fekvő fiúnak minél előbb segítségre van szüksége, különben meghal, de nem volt biztos benne, hogy ez esetleg nem veszélyezteti-e mindkettőjük biztonságát. Envy mindig végiggondolta a következményeket, kivéve akkor, amikor dühtől elvakítva meg akarta ölni a megmentőjét. Most azonban meg kellett fontolnia, hogy mi a fontosabb. És Ed életének épsége mindenben elsőbbséget élvezett.
– Úgy látszik, csak te vagy elég bátor, hogy előbújj, ember – morogta halkan Envy, miközben ajkaira gúnyos vigyor kúszott. – A többiek elég gyávák, de ezt már megszoktam a fajtátoktól.
– Szóval tudod, hogy nem vagyok egyedül – jegyezte meg Emily, aki úgy döntött, nincs értelme titkolózni. – Okos.
– Vagy fél órája tudom, hogy itt vagytok, de nem nagyon akartam törődni veletek – vont vállat a homonculus. – Nem nagyon akarom, de Ed érdekében muszáj elfogadnom a segítségeteket. Ám, van néhány feltételem – emelte fel az egyik kezét.
– Mondd! – biccentett a nő. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni, de igyekeznünk kell, vagy az Acél alkimista meghal.
Envy elgondolkodott, és tudta, hogy a nőnek igaza van. Ha nem csinálnak gyorsan valamit, Ed el fog vérezni, hiszen a sérülései életveszélyesek voltak. Envy ugyan normális esetben meg tudta volna gyógyítani, de jelenleg nem volt abban a helyzetben, hogy elmenjen gyógyfüveket keresni. Akkor magára kellett volna hagynia Edet, aki ilyen körülmények között néhány óránál nem húzta volna tovább. Envynek gyorsan kellett döntenie, hiszen minden perc számított.
– Először is, nem nyúlhattok Edhez! Ha bármi baja esik, meghaltok – mondta fenyegető hangon Envy, tekintete pedig elárulta, hogy nem viccel. – Másodszor pedig, senkinek nem meséltek rólam, vagy arról, ami itt történt, világos? Különben apró darabokra téplek titeket és a maradványaitokkal fogom kitapétázni a helyet, ahonnan jöttetek. Remélem, értjük egymást, ember.
– Tökéletesen – biccentett Emily, aki nem árulta el, hogy a negatív következmények igencsak megijesztették. Tudta ő, hogy a homonculus veszélyes, de nem állt szándékában megtapasztalni is, hogy mennyire. – Ha megengeded, transzmutálok egy hordágyat, és a többiekkel együtt indulhatunk is. Jó lesz így, uram? – szólt hátra a bokrok közé.
– Nekem megfelel – válaszolta Adam Dunhurst kapitány, miközben a csapat többi tagjával kilépett a bokrok mögül.

Envy mindössze egy pillantásra méltatta a csapatot, akik halálra váltan bámultak rá. Most, hogy tudták, mire képes a homonculus, szavak nélkül is megegyeztek abban, hogy nincs kedvük megöletni magukat azért, hogy elfogják. Abban állapodtak meg, hogy majd azt mondják Archer altábornoknak, hogy Edward Elricet megtámadták, a homonculust pedig mintha a föld nyelte volna el. Végül Emily Cameronnak sikerült egy használható hordágyat transzmutálni faágakból és két kabátból, amelyre Envy nagyon óvatosan ráfektette Edet. Az Acél alkimista egyébként sem volt hatalmas termet, de most még apróbbnak tűnt, ami összeszorította Envy elvileg nem létező szívét, és aggodalomra késztette.
– Ne aggódj! – mondta Emily, mire Envy ránézett a nőre, akinek az arcán látszott az együttérzés. – Bár a Keleti Városi Kórház nem a legjobb az országban, de remek felszereléseik vannak. Biztosan meg tudják őt menteni.
Envy egy szót sem szólt, csak bólintott, miközben azért imádkozott, hogy Ed ne haljon meg. Nem tudta, mi lesz vele, ha valami történik az alkimistával, abba ő biztosan bele fog roppanni. Hiszen az ő hibája volt, nem hitt neki, pedig tudnia kellett volna, hogy Ed nem hazudik. De még komoly problémái voltak a bizalommal, a másokba vetett hittel, de ez sem volt mentség arra, amit tett. Ed nem ezt érdemelte azok után, amiket érte tett, és Envy biztos volt benne, hogy a fiú, ha túléli félni fog tőle, talán gyűlölni is fogja őt, undorodik majd tőle, amit ő, Envy meg is fog érdemelni. Hiszen Ed segített neki, kereste őt, nem akarta elveszíteni, most pedig itt fekszik összeverve, a halál küszöbén azért, mert Envyt elvakította a harag és a fájdalom. Csak ő tehet róla, a szörnyeteg, akinek sosem kellett volna léteznie.
Aztán lassan elindultak, Adam Dunhurst és Timothy Gale vitték a hordágyat, Envy pedig végig szorosan Ed mellett haladt, egy pillanatra sem véve le a szemét a sérültről. Ed gyengén lélegzett, ami mutatta, hogy életben van, a mellkasa lassan járt fel-le, ami némileg reményt adott a homonculusnak. Persze, ez semmit sem javított a bűntudatán és a rettegésén, hogy az apró termetű alkimista esetleg nem éli meg a reggelt.