Homonculusszal az élet

Huszadik fejezet

Ed hirtelen nem tudta, mit is tegyen. Legszívesebben ráugrott volna a férfira, hogy ízzé-porrá zúzza minden csontját, vagy alkímiával végezzen vele, de nem tehette. Túl sok lett volna az ártatlan áldozat, akik nem csináltak semmit, csak rossz időben voltak rossz helyen. Ed ökölbe szorított kézzel, torkában dobogó szívvel nézte, ahogy Kimblee kényelmes tempóban közelebb sétál, tekintetét hol a fiatal alkimistán és Envyn, hol pedig a halálra rémült utasokon legeltetve. A fiúnak egy ragadozómadár jutott eszébe, aki éppen a következő áldozatát keresi. A Karmazsin alkimista tekintete végül megállapodott az Ed háta mögött álló, megfeszült testű Envyn és elmosolyodott.

– Ó, szóval így nézel ki valójában – húzódott széles mosolyra a férfi szája, ahogy tett még néhány lépést, majd megállt nagyjából három méterre Edéktől. – Ki gondolta volna, hogy Archer egy ilyen különleges külsejű lényt akar magának. Hiába, mindig is odavolt az egzotikumokért, emiatt igazán nem lehet őt hibáztatni.

– Ha közelebb jössz, végzek veled, ember! – vicsorgott Envy, és kilépett Ed háta mögül. - Gondolod, hogy csak úgy hagyni fogom, hogy árts nekünk?

– Nem, nem gondolom – rázta a fejét Kimblee, de a vigyor nem tűnt el az arcáról. – Viszont már tudhatnád, mire vagyok képes. Vajon képes leszel megakadályozni, hogy az egész szerelvényt a levegőbe röpítsem? Te talán megúsznád a képességeiddel, de gondolj a mögötted álló kis Vakarcsra. Ő bizonyára nem élné túl a robbanást.

Envy ledöbbent, tudta, hogy a másiknak igaza van. Ő tele volt kövekkel, ha le is robban egy-két testrésze, túl fogja élni, amíg a fejét nem éri végzetes sérülés. De Ed ember volt, ha a vonat felrobban, azt valószínűleg nem fogja túlélni. A többi ember nem igazán érdekelte, felőle meghalhattak, de Edet nem akarta elveszíteni. A homonculus hátranézett, látta, hogy Ed dühös, de retteg is ettől az embertől. Patthelyzetben voltak. Ha támadnak, akkor Kimblee felrobbantja a vonatot. Ha nem támadnak, talán akkor is felrobbantja, hiszen a célja Envy elfogása volt.

– Nos? – kérdezte kedélyesen Kimblee. – Akkor most mi legyen? Úgy tűnik, most én vagyok fölényben. Ezúttal nem olyan egyszerű a helyzet, mint a múltkor volt, ugye, homonculuskám?

Envy jobbra, majd balra nézett. Az embereket nem szívelte, de tudta, hogy Edet megrázná, ha valami történne velük. Ha most ráveti magát Kimblee-re, akkor mindenki rosszul jár, ezt ő is tudta. A háta mögött Ed rémülettel vegyes dühvel nézett arra az emberre, aki megölte Alt. Legszívesebben használta volna az alkímiát, de akkor a többi utas életét is kockáztatta volna. Ő aztán tudta, hogy a Karmazsin alkimista milyen veszélyes, hiszen testközelből tapasztalta az erejét és kegyetlen embertelenségét. Kimblee-nek mit sem számítottak az emberi életek, hiszen csak eszközök voltak a számára.

– Engedd el az utasokat, Kimblee! – szólalt meg Ed, aki igencsak erőlködött, hogy a hangja higgadt maradjon. – Nekik ehhez semmi közük! Ez a kettőnk dolga, te is tudod.

Kimblee elvigyorodott, Ed pedig tudta, hogy a férfi nem fogja megadni neki, amit akar. Kimblee mindig játszadozott az emberekkel, mint macska az egérkével, amelyet sarokba szorít. De az Acél alkimista azzal is tisztában volt, a sarokba szorított egér hajlamos megtámadni még a legádázabb macskát, hogy életben maradjon.

– Megtehetném, hogy elengedem őket, de abban nekem mi lenne a jó? – kérdezte kedélyesen a Karmazsin alkimista, miközben tekintetét ide-oda járatta a rémült emberek között. Végül tekintete megállapodott az anyjához bújt, öt év körüli kislányon. – Elvégre, kiváló túszokat jelentenek. Sőt, remek alapanyagot, te is tudod, mihez – vigyorodott el a férfi.

Ed rémülten nézte, ahogy Kimblee az anya-lánya pároshoz lép, majd kinyújtja a kezét. Envy már mozdult, szinte öntudatlanul is, hogy megakadályozza a dolgot. Nem önmaga, vagy a gyerek miatt, hanem kizárólag Ed miatt.