Homonculusszal az élet

Negyedik fejezet

Ed lélekszakadva rohant a park felé, majd szaladt át a kapun, nem is tudva, hogy egy fekete autó követi, benne nem kevesebb, mint hat katonával, akik közül kettő ráadásul állami alkimista volt. Ha tudta volna, bizonyára nem lett volna annyira elővigyázatlan, hogy körültekintés és megfelelő óvatosság hiányában iramodjon a parkban található erdő felé. Szinte biztos volt benne, hogy Envy ott rejtőzhet, hiszen egy erdőben élt négyszáz évig. Az volt számára a biztonságos terep, a fiatal szőke pedig inkább csak remélte és sejtette, mint tudta, hogy a homonculus ott rejtőzhetett el. Imádkozott, hogy igaza legyen, bár alkimista lévén sosem hitt semmiféle istenben, vagy felsőbb hatalomban. Most azonban szívesen fogadott volna bármilyen segítséget, ami segít megkeresni neki Envyt. Átfutott az agyán, hogy talán Envy azt hiszi, szántszándékkal hagyta ott őt, de ez nem volt igaz. Ám azt is tudta, hogy a másik négyszáz évig élt egyedül, el kellett viselnie az emberek kegyetlenségét, megvetését, az örökös betöréseiket a birodalmába. Ráadásul a teremtője is magára hagyta, így nem csoda, hogy nem bízott senkiben sem. Ed tisztában volt vele, hogy a homonculus még benne sem bízik meg száz százalékosan, most pedig a maga kifacsart, de valahol érthető gondolkodásmódjával azt hiheti, hogy az alkimista elárulta őt, ugyanúgy, ahogy mindenki tette. A fiúnak pedig meg kellett őt most győznie, hogy ez nem igaz, de ehhez előbb meg kellett találnia.
– Envy, hol lehetsz? – kérdezte önmagától Ed, miközben elfutott egy virágágyásokkal teli rész mellett. – Csak találjalak meg, bebizonyítom, hogy tévedsz velem kapcsolatban. Sosem hagynálak el. Nem akarlak téged is elveszíteni!
Ed szívébe jeges tűként fúródott bele az a borzalmas gondolat, hogy ismét egyedül marad, hogy talán Envy nem akarja őt. Nem akart újra magányos lenni, Al elvesztése éppen elég csapás volt számára, ha pedig a homonculus is úgy dönt, hogy nincs szüksége rá, azt nem fogja túlélni, már akkor tudta. Még egy csapást nem bírna ki ép ésszel.

Miközben Ed Envyt kereste, a fekete autó megállt a park bejárata előtt, és utasai kiszálltak. A hat férfi egymásra nézett, miközben azon tanakodtak, hogy vajon mindannyian a fiatal alkimista után menjenek-e, vagy sem. Valamint azon, hogy szólni kell-e Archer altábornoknak, vagy várják meg, amíg elkapják a homonculust és csak azután értesítsék a Parancsnokságot.
– Szerintem szólni kéne – vetette fel egy alacsony termetű, barna, tüskés hajú férfi, miközben a kesztyűjén levő alkimista kört birizgálta. – Ha nem szólunk, akkor később mi isszuk meg a levét. Tudjátok, hogy Archer milyen tud lenni.
– Talán igazad van, Timothy – biccentett egy magas, tagbaszakadt, már őszes hajú férfi, és magához intette a csapat egy másik tagját, aki a hátán hordozható telefonkészüléket cipelt. – Archer ideges lesz, akkor pedig megint üvölteni fog. Vagy rosszabb, hiszen tudjátok jól mi történt a múltkor.
A többiek bólintottak, ahogy eszükbe idézték, mi történt legutóbb, amikor valami feldühítette Frank Archer altábornokot, és senki sem akart annak a szerencsétlennek a sorsára jutni. A férfi ugyanis híres volt arról, hogy vélt, vagy valós okkal, de borzalmasan ellássa azok baját, akik csalódást okoztak neki, és ehhez sokszor különösebb indok sem kellett. Az altábornok élvezte, ha uralkodhat másokon és nyílt titok volt, hogy nem kevés szadista hajlam szorult belé, amit alaposan ki is használt, ha lehetősége volt rá. Bár pontosan senki sem ismerte az ügy részleteit, de annyit mindenki tudni vélt, hogy a szerencsétlen katonát, aki balszerencséjére éppen rosszkor és rossz helyen tartózkodott, még mindig a katonai kórház elmeosztályán ápolták. És valószínűleg sosem fog helyrejönni, pedig már négy hónap telt el az eset óta.
Az őszes férfi megborzongott az emlékre, majd a telefonkagyló után nyúlt, majd tárcsázott. A katonái szemtől-szemben sosem merték volna a nevén hívni Frank Archert, csak a háta mögött, de ezt is csak a közvetlen alakulata merészelte megtenni. Ők is csak egymás között. A telefon kicsengett, majd a férfi hallotta, hogy valaki felveszi már hallotta is felettese hangját a vonal másik végén.
– Igen? – kérdezte Archer, megszokott, elnyújtott hangján, mint aki pontosan tudja, ki zavarja őt eme késői órán.
– Uram, itt Adam Dunhurst kapitány beszél! – mondta az őszes hajú férfi. – Jelentem, követtük Edward Elricet a parkig, ahová nagy szélsebesen berohant. Úgy sejtjük, a keresett homonculus ott található. Várjuk a további parancsokat, uram!
– Kövessék a fiatal Elricet, de ő ne tudjon róla. Várják meg, míg megtalálja a kis szörnyet, csak akkor csapjanak le. Ne feledjék azonban, hogy a homonculus veszélyes lehet, ne öljék meg, de vessenek be mindent, hogy megfékezzék! – adta ki az utasítást az altábornok.
– És mi legyen Edward Elrickel? – kérdezte Dunhurst. – Valószínűsíthető, hogy megpróbálja majd megvédeni a keresett alanyt.
– Tegyenek, amit jónak látnak, kapitány – válaszolta Archer, a hangjából pedig egyértelműen ki lehetett hallani, hogy nem nagyon érdekli a fiatal alkimista sorsa. – Ha nem muszáj, ne bántsák, de ha túl sokat ugrálna, nos... – Nem fejezte be a mondatot, de így is egyértelmű volt, mire céloz. A vonal másik végén az idős kapitány megremegett, de megemberelte magát.
– Értettem, altábornok úr, a parancsok szerint fogunk cselekedni! – mondta a másik, majd letette a kagylót.
Sóhajtott egyet, majd elmagyarázta a kapott utasításokat a többieknek, akik döbbenten hallgatták. A hadseregben mindenki ismerte Edward Elricet, az Acél Alkimistát, aki tizenkét évesen kapta meg az állami alkimista kinevezést. Nyílt titok volt mindenki számára a fél évvel ezelőtt bekövetkezett halálos tragédia, amelynek során Alphonse Elric, Ed öccse az életét vesztette. A hadseregben sokan tisztelték a fivéreket, különösen Edwardot, aki ugyan forrófejű volt, néha tiszteletlen mindenkivel szemben, de remek katona, kiváló harcos volt, talpig becsületes, a barátaihoz hű és segítőkész fiúnak ismerték. És az altábornok most ezután a fiú után küldte őket, hogy ha kell, ha másképp nem megy, végezzenek vele. Ez mindannyiuk számára felfoghatatlan volt, de a parancs az akkor is parancs volt.