Homonculusszal az élet

Tizenötödik fejezet

A nap éppen csak felkelt a kastély övező erdőben, de Hohenheim már talpon volt. Egy bögre forró teával a kezében nézte a naplementét a kastély egyik ablakából. Régi emlékek jártak a fejében abból az időből, amikor még a Bölcsek kövét kutatta, nem tudva, mennyi veszélyt jelent is valójában a kő. Ha akkor tudta volna, talán feladja a kutatást, talán sosem csinál olyan eszement dolgokat, mint örök életet kíván magának, vagy megalkot egy homonculust. Milyen botor is volt, milyen nagyravágyó és öntelt. De most már, négyszáz évvel később nem tehette meg nem történtté a dolgokat. Ha akkor halandó marad, ma már halott lenne, nem találkozott volna Trishával, aki megajándékozta két gyerekkel, akikkel nem törődött úgy, ahogy kellett volna. Tudta, hogy rossz férj volt, pocsék apa, aki fogta magát és eltűnt, majd sosem tért vissza. Maximálisan megérdemelte a gyűlöletet, amelyet Ed táplált iránta, mégis úgy döntött, hogy megmenti a fiát Envytől, akinek csábereje talán már teljesen behálózta a fiatal alkimistát. Ma már csupán Ed maradt meg neki, egyetlen életben maradt gyermeke, akiért bármire képes lett volna, még ha ehhez a bármihez immáron túl késő is volt.

Észre sem vette, hogy nincs egyedül a szobában, csak akkor ocsúdott fel, amikor egy gyengéd kéz hozzáért a vállához és egy test simult a hátának. Hátra sem kellett néznie, tudta, hogy Dante az. A nő érintését bármikor és bárhol felismerte volna, és bár nem táplált iránta olyan érzéseket, mint egykor Trisha iránt, megnyugtatta a jelenléte.

– Mit nézel így, Hohi drágám? – kérdezte Dante, átlesve a férfi széles válla felett, már amennyire alacsony termete ezt lehetővé tette.

– Semmit – sóhajtotta Hohenheim. Már megszokta, hogy Dante folyton így nevezi, és bár az első időben még szóvá tette, de ma már egyszerűen csak nem vett róla tudomást. – Csak elmerengtem.

– És mégis min? – A nő kíváncsian felvonta a szemöldökét, bár sejtette, hogy nem fog rendes választ kapni a kérdéseire.

– A múlton, a jelenen, a lehetséges jövőn... Mindenfélén, Dante – jött a válasz, Dante pedig csak megvonta a vállát. Hohenheim sosem válaszolt neki egyértelműen az ilyesfajta kérdésekre, de már hozzászokott az ilyesmihez.

– A fiadon is – jegyezte meg a nő. Nem kérdés volt, csak kijelentés, egy egyszerű tény, amit úgy közölt, mintha mindennapos lenne.

Hohenheim nem válaszolt, mégis mit mondott volna? Danténak igaza van. Azóta a nap óta rengeteget gondolt Edwardra, arra a rövid, boldog időszakra, amikor még része volt a családnak. Mintha évszázadok teltek volna el azóta, hogy ők négyen egy család voltak. Azóta minden megváltozott, ő pedig tudta, akármennyire is próbálná, nem tudná helyrehozni a hibákat, amelyeket akkor vétett.

Érezte, hogy Dante mellé áll, félig nekidől, de nem szentelt neki túlzott figyelmet. Továbbra is az erdőt nézte, mintha a fák és az állatok választ adhatnának a kérdéseire. De csak a madárcsicsergést hallotta, meg a szél neszezését a lombok között. Ahogy lenézett a kertre, látta, hogy a szépen, formára nyírt bokrok kezdenek elburjánzani. Rájuk fért volna a nyírás, és arra gondolt, amíg Envy itt volt, erre sem volt gond. A homonculus ugyan kegyetlen és veszélyes volt, de rendben tartotta a környezetét, amiért Hohenheim fura mód kissé hálás volt neki. De ennek ellenére sem tett le róla, hogy elpusztítsa, megszabadítva a világot egy veszedelmes, vérszomjas lénytől.

– Miért nem keresed meg? – kérdezte hirtelen Dante. – Ed talán már lehiggadt valamelyest, és hajlandó beszélni veled.

– Ha egy kicsit is olyan mint én voltam fiatalon, akkor nem fog szívélyesen fogadni – mondta Hohenheim. – Amúgy sincs Riesenboolban, már megkérdeztem. Nem ment haza, így fogalmam sincs, merre lehet. Egyébként is, még rengeteg dolgom van itt is. Fel kell készülnöm arra az esetre, ha szembetalálkozom vele.