Soha ne mondd, hogy soha ✔

Prológus

Előtte

„A világ összes kábítószere sem menthet meg minket önmagunktól."

Marilyn Manson

𝘊𝘩𝘢𝘳𝘭𝘪𝘦

– Dotty!

Kinyitottam a szám, hogy ordítsak, de a hullámok elnyomták a hangomat. A nap vakítóan tükröződött vissza a vízről, én pedig hunyorogva pásztáztam a környéket. Úszni szerettem volna utána, akár a halálba is, de a józan eszem egy kis, megmaradt darabja azt súgta, rossz ötlet lenne. Máig hihetetlennek tartom, hogy akkor képes voltam egy percre is normálisan gondolkodni.

Újra kiáltottam, de csak sikítást hallottam a távolból, majd a habokba veszett Dotty kezét pillantottam meg. Ekkor már nem bírtam magam türtőztetni; nekifeküdtem a hullámoknak, és úszni kezdtem a lány felé. A szememmel homályosan láttam csak, hová tartok, a fejem zúgott az adrenalintól, de képtelen lettem volna most már megállni. Nem volt visszaút.

– Tarts ki, jövök! – kiáltottam egy szuszra, ismét belevetve magam a vízbe.

Nem kaptam választ. A víz sodrása egyre erősebb lett, sziklák kezdték keresztezni az utamat. Tudtam, ha nem sietek, mindennek vége. Kétségbeesetten kapkodtam a levegőt, és reméltem, hogy Dotty még él.

– Charlie! – hallottam meg végre a hangját. Fellélegeztem, és ha csak egy pillanatra is, de megcsillant a remény.

Láttam, ahogy a lány megkapaszkodik egy ágba, ami a partról nyúlt vízbe. Nedves tincsei közül rémülten nézett rám, az ismerős karamell színű szemek most a félelemtől csillantak meg. Bele sem mertem gondolni, mennyit bírhat ki az a vékony ág, és mikor lesz úrrá a sodrás.

Szó nélkül kezdtem gyorsúszásba, hogy utolérjem, mielőtt még késő lenne. Hallottam a távolból a hangokat, amik a nevünket kiáltották, a vészcsengőt a fejemben, hogy ennek rossz vége lesz, és persze a saját zihálásomat is. Életveszélyes vállalkozás volt. De azt is tudtam, hogy ha most megállok, azt sosem bocsátanám meg magamnak.

Minden egy másodperc alatt történt. Életem, vagyis, életünk tragédiája egy másodperc alatt következett be. Lassítva éltem meg az egészet.

Egy sikoly volt, nem több. Mindössze ennyi idő kellett a faágnak, hogy eltörjön, Dotty pedig alázuhanjon a végzetének, a vízesésnek. Még utoljára láttam az arcát és átázott ruháját, a vízcseppeket a barna bőrén, amin megcsillant a nap fénye, majd egy sikolynyi idő alatt eltűnt, hogy magába fogadja a víz odalent. Nem hallottam a tompa puffanást, ahogy a teste belepottyant, elnyomta a zúgó víz és a lüktető vér hangja a fülemben, de tudtam, hogy megtörtént.

Megdermedtem. Később azt mondták, meghaltam volna, ha akkor nem ütközöm neki egy sziklának. Talán igazuk volt. Én azonban nem akartam semmit, csak meghalni. Utána. Vele együtt.

A csapás ereje végjárta a testemet, majd eszméletemet vesztettem. Azt hittem akkor, hogy én is meghalok, és még örültem is volna neki. Nem akartam tovább élni, nem akartam tovább belélegezni azt a levegőt, amit ő már nem lélegzik be többé. Nem akartam a szemébe nézni a családtagjainak, főleg nem a bátyjának és a húgának. Nem tudtam volna ugyanúgy csevegni a szüleivel, tudva, hogy én vagyok a felelős a lányuk haláláért. És nem utolsósorban, nem tudtam volna beszélni többé Oliverrel sem, a barátjával.

Mikor két nap múlva a kórházi ágyon keltem fel, fehér falakkal körülvéve és infúzióra kötve, meg akartam ölni magam. Anyám szerint szerencsére megszólalt a csengő, és a nővérek még időben beözönlöttek a betegágyamhoz, hogy lefogjanak.