Soha ne mondd, hogy soha ✔

14. rész

„Az egyenesség az, amikor elfogadod az igazságot. A becsületesség pedig az, amikor elmondod az embereknek az igazságot."

Adam Gontier

𝘾𝙝𝙖𝙧𝙡𝙞𝙚

– ... igazából tök fura volt, hogy anyu nővére is ott volt, mert Lucy nénit már évek óta nem láttam. Nem is tudom már, miért szakította meg velünk a kapcsolatot... annyi biztos, hogy volt valami dráma, mert ilyenkor mindig az szokott lenni. De Lucy néni tegnap mégis ott volt, szóval nem tudom, most csupán félretette-e a nem tudom, milyen okból eredő neheztelését, vagy csak jó pletykákat akart hallani – darálta mellettem a szöveget Barbie, miközben gesztikulálva próbálta átadni a helyzet fontosságát.

Mindenesetre bennem rossz hallgatóságra talált.

Leginkább motorral szoktam menni, de most kivételt tettem, hogy normálisan beszélni tudjunk a barátnőmmel. Nagyjából havonta egyszer ülök kocsiba, akkor is azért, hogy nagy beszélgetéseket vigyünk véghez az éppen aktuális személlyel vagy személyekkel, akik velem vannak.

Röviden mondva, csak ha nagy szar van, akkor használom általában az autót. Márpedig most az van.

Mióta elindultunk, és hogy ne legyen síri csönd, felvetettem, mi történt a családi vacsorájukon, Barbie-nak be nem áll a szája. Néha egyetértően bólintottam, vagy éppen elborzadtam, és előszeretettel használtam az „aha", „az tényleg érdekes", „igen durva" vagy éppen „mik vannak!" szavakat és szókapcsolatokat. Egyes emberek ilyenkor komolyan azt hiszik, figyelnek rájuk, és mint kiderült, Barbie ilyen.

Hogy ne gondoljak a monológja közben végig arra, amit közölni akarok vele, feltettem az Escape the Fate legutóbbi albumát, de még ez sem nyugtatott le. Barbie nem mondta, de egy félpillantásra méltattam, mikor elindult az első szám, és láttam rajta, hogy nem nyerte el a tetszését.

Hát pedig én nem fogok Shakirát hallgatni miatta.

– Ez tényleg nagyon érdekes –bővítettem ki az egyik agyonhasznált mondatomat. – És aztán mi volt?

Közben a kormányt fogtam, és egyenesen tartottunk a nagy semmi felé. Már vagy fél órája elhagytuk a várost, azóta a lehangolt szürke időben kocsikázunk a kietlen földek mellett. Arra vártam, hogy meglássak egy letérőt, mert első adandó alkalommal meg terveztem szakítani folytonos utunkat.

Ugyanis azt, amit vele szeretnék közölni, nem biztos, hogy elbírnám az úton levő autóval.

Barbie mély levegőt vett, és visszafordult a szélvédőtől. Mivel éreztem magamon a pillantását, én is futólag ránéztem, majd vissza az útra.

– Szerintem te nem figyelsz rám – mondta ki a nyilvánvalót.

Jó, ezek szerint mégsem jött be az elméletem, és teljesen tisztában volt vele, hogy nem tudom, miről beszélt. Ettől csak rosszabbul éreztem magam.

Erősen beleharaptam az alsó ajkamba, és igyekeztem minél pontosabban megfogalmazni, amit mondani szeretnék neki. Lehet, sőt biztos, hogy nem fog neki örülni, még az is benne van a pakliban, hogy elátkoz ezek után, kiszáll a kocsiból az Isten háta mögött és közli, ő innen inkább hazagyalogol, csak hogy ne kelljen többé egy légtérben lennie velem. Ilyenkor sosem lehet tudni, a helyzet mit hoz ki az emberekből. De úgy érzem, mindkettőnknek ez lesz a legjobb. Főleg a pénteki nap után, amiről Barbie semmit sem sejt.

Viszont nem akartam, hogy haraggal váljunk el egymástól, hiszen egy rossz szavam nem lehet a lányra, azt a személyt, akit az utóbbi két és fél hétben megismertem belőle, egy nagyon szerethető, kedves ember. Igaz, hosszútávú konklúziókat nem tudok levonni, de annyira azért vagyok jó emberismerő, hogy megállapítsam, mennyire értékes lány. Ha nem vesszük figyelembe a szörnyű zenéket, amiket hallgat, persze. De a jó hír az, hogy senki sem tökéletes, és nem is kell annak lenni.