Soha ne mondd, hogy soha ✔

5. rész

„Inkább azt bánom, hogy megtettem valamit, mint azt, hogy nem."

James Hetfield

𝘾𝙧𝙮𝙨𝙩𝙖𝙡

„Sajnálom. Tudom, ez nem jelent semmit virtuálisan, de ha készen állsz, én itt leszek, hogy megbeszéljük."

Száraz szemekkel meredtem az üzenetre, mert már az összes könnyemet elsírtam délelőtt, amit egy órája kaptam a barátomtól. Nem tudom, helytálló-e még a jelen idő használata ilyen esetben.

Próbáltam visszafogni magam, de így is egy hitetlenséggel átitatott gúnyos nevetés hagyta el a számat. Lehet, hogy Oliver egy „díjnyertes barom" (Nat aggatta rá ezt a kifejezést), de azt tudja, menyire rühellem, ha telefonon keresztül akar valami fontosat közölni velem. Főleg, ha az a bizonyos dolog a kapcsolatunkhoz fűződik. Ezért is írta azt, hogy személyesen szeretne velem kommunikálni.

Megbeszéljük.

De mi a francot akar ez mégis megbeszélni? Nem tud olyat mondani, ami mentséggel szolgálna a viselkedésére. Azt sem tudom egyáltalán, akarom-e hallgatni a magyarázkodását.

Pislogni kezdtem, realizálva, hogy már öt perce meredek az üzenetre. Amit válasz nélkül hagytam. Sóhajtva megdörzsöltem a szemeimet, amiket a nem akartam még egyszer könnyekkel telíteni. Igen, azt hiszem, talán tudnék még sírni, de nem érné meg. Sírtam én már eleget az életemben.

Lezártam a telefonom képernyőjét, és az ölembe ejtett kezekkel bámultam a szemközti falat, míg a lábaimat magam előtt kinyújtva hagytam. Az igazgatói iroda mellett ültem délután fél háromkor, és szívem szerint mentem volna haza hétfő lévén a hetedik óra után, azonban egy váratlan hír közbeszólt.

Ms Torres, a tanár, akiről az interjút készítettem – és aki nem mellesleg az osztályfőnököm is -, utolsó óra előtt közölte velem, miszerint tanítás után be kell ugranom az igazgatóhoz. Mivel láthatta a falfehér arcomat, megnyugtatott, hogy semmi rosszat nem tettem, mert különleges alkalomból vagyok behívatva.

Hát, ezt nehezen hiszem el, de majd meglátjuk. Még komolyan fontolóra vettem annak a lehetőségét is, hogy Hannah valahogy úgy mozgatta a szálakat, hogy én vagyok a hibás az ő lopásáért, mert ez után a nap után már azon sem lepődtem volna meg különösebben.

Mialatt itt ültem, végigolvastam egy ma délelőtt közzétett cikket arról, hogy a The Alcohol Loversből ismert Charlie Tailor a közeli bevásárlóközpont előtt haldoklott. Állítólag a tag éppen kis híján feldobta a talpát, amikor megjelent a titokzatos megmentő, egy negyvenes éveiben járó férfi személyében. Az amatőr felvételen kristálytisztán kivehető, hogy az egekig magasztalt illető nem más, mint a saját apám.

Mi van?

Aztán beszédbe elegyedik Charlie-val, aki egy fokkal már jobban néz ki, majd otthagyja. Magában a pénzhajhász cikkíróban is megannyi kérdés fogalmazódott meg az esettel kapcsolatban... hát még nekem. Hogy apám mégis mit keresett ott éppen akkor, az csak a véletlen műve lehetett, ezzel azonban híres lett.

Sőt, ezek után még mémek is készülhetnek belőle.

Fújtatva doboltam a tornacipőmben a padlón, közben a faliórát bámulva. Reméltem, hamar lecseng ez a felhajtás a banda körül, különben a bátyám magánéletére is kíváncsiak kezdenek lenni, nem csak apára. Másrészt egy szavát sem hiszem az ilyen celebhíreknek, mint ez volt. Az egyetlen céljük vele, hogy lejárassák az embert.

Lassan háromnegyed három. Mi tarthat ennyi ideig?

– Crystal Hathaway – nyílt ki hirtelen a titkárság ajtaja, mögötte egy idős nővel. Mintha csak megérezte volna.