Soha ne mondd, hogy soha ✔

3. rész

„Amikor a dolgok rosszra fordulnak, ne hagyd, hogy magukkal rántsanak!"

Elvis Presley

𝘊𝘳𝘺𝘴𝘵𝘢𝘭

Utálom a hétfőket. Valószínűleg ugyanezt az univerzum összes embere elmondhatja magáról, és ez alól én sem vagyok kivétel, sőt. Akkor a legrosszabbak, ha még a tetejébe valaki rá is segít az amúgy sem rózsás alaphangulatra.

Nem elég, hogy a szombat este alaposan felkavarta az állóvizet, másnap beállított hozzám Oliver, akinek bármilyen nehezemre is esett, nem szabadott elmondanom bizonyos dolgokat. Konkrétan a fél este eseményeit kihagytam, csak hogy ne hergeljem fel. Nem akartam, hogy megint elkezdje a szokásos szövegét: „De Tailor beszámíthatatlan, Crystal, öngyilkos akart lenni!", „Még a bátyjára is rátámadt egyszer, a saját testvérére, csodálkozom, hogy felengedték a színpadra.", „Charlie Tailor minden, csak jólneveltség és példás magaviselet nem, szóval jobban teszed, ha kerülöd a tagot."

Már anélkül is tudtam, hogy ezt fogja mondani, hogy egyáltalán kinyitotta a száját.

De még így is eléggé ki volt akadva a részeg barom miatt, mert „ő megmondta, hogy ez rossz ötlet lesz, én mégis erősködtem". Hát persze. Nyilván velem van a baj.

Szerencsére arra nem jött rá, hogy két napja folyamatos lejátszásban hallgatom a The Alcohol Lovers zenéit, élén a We are-ral. Egyszerűen nem tehetek róla, benne ragadt a fejemben. Persze, ezt a bátyámnak még véletlenül sem vallanám be. Nem akarom simogatni az amúgy is nagy egójukat.

Ez a délelőtt pedig, ha lehet, még rosszabbul alakul eddig.

– Nat? – kérdeztem a barátnőmtől.

– Hm? – nyammogott a zabkásája felett, miközben mellettem telefonozott.

– Nem láttad a suliújságba szánt papírjaimat?

– Mmm-mmm – rázta a fejét tagadólag.

Idegesen a hajamba túrtam, és az ölembe vettem a táskám, hogy harmadszorra is kezelésbe vegyem a tartalmát. Olyan kupi uralkodott benne, hogy amikor egy feltűnően puha valamibe nyúltam az alján, bele sem mertem gondolni, mi lehetett az. Valószínűleg a két héttel ezelőtti szendvicsem, amit elfelejtettem megenni.

Közben a lelki szemeim előtt olyan szörnyű képek kezdtek megjelenni, mint hogy otthon hagytam, kiesett útközben valahogy, esetleg valami sokkal rosszabb. Bár ezeknél rosszabb nem igazán lehetett.

– Ezt nem hiszem el – mondtam magamnak egy újabb sikertelen kísérlet után.

– Biztos itt van valahol. Nem tűnhetett el nyomtalanul – próbált nyugtatni Nat, és kirámolta a padját. – Megnézem, nincs-e nálam.

Nyugtalanul néztem, ahogy szelektálja a padja tartalmát, de a cikkemnek se híre, se hamva nem volt. Arra pedig tisztán emlékeztem, hogy én sem raktam a padomba.

Körülnéztünk az osztályban, de a kétségbeesett keresés nem segített. Helyette azonban az egyik évfolyambeli fiú megjegyezte a folyosón, hogy Natnek jó a segge, mikor lehajolt benézni a szekrény alá, ezért majdnem egy pofonnal gazdagodott a szellemes úriember.

De a papírokok sehol sem voltak.

– Basszus – kezdtem el stresszelni. – Ma le kell adnom azt az anyagot. Nagyon sokat jelent nekem. Éjjeleket szántam rá!

– Gyere, nézzünk körül a folyosón, hátha többre megyünk – javasolta a barátnőm. Mivel nekem sem volt jobb ötletem, erőtlenül bólintottam, és követtem őt.