Soha ne mondd, hogy soha ✔

7. rész

"A barát az, aki megadja a totális szabadságot arra, hogy önmagad légy."

Jim Morrison

𝘾𝙧𝙮𝙨𝙩𝙖𝙡

Az életem hivatalosan is nem normális. Legalábbis erre jöttem rá, ahogy összegeztem magamban az elmúlt napok eseményeit.

Először szombaton elmegyek egy buliba – igen, én, aki amúgy saját akaratából soha a büdös életben be nem tenné a lábát ilyen helyekre, csak hát Nat elrángatott –, ahol egy random pasi rámmozdul, a gyerekkori legjobb barátom pedig, aki öt éve ignorál, híres rocksztárként lép fel a színpadon a bátyámmal meg a dobosukkal. Ma Oliverre, a barátomra, akinek – mint kiderült – valószínűleg bipoláris zavara van, mert nagyon durva hangulatingadozásai vannak, megharagudok a hülye viselkedése miatt meg azért, ahogyan Charlie-ról beszél, és én meg őt kezdem ignorálni. Hogy teljes legyen a kép, Hannah még el is lopja a cikkemet, aminek valami köze biztos van Charlie-hoz, mert a rocksztár fiú bandájáról kiderül délután az igazgatói irodában, hogy hivatalosak az én szalagavatómra, ahol nekem kell velük interjút készítenem. Charlie pedig Hannah említésére inkább engem választ. Aztán, mivelhogy öt éve most beszélünk először, természetesen ennek úgy kell megadnia a módját, hogy közli velem, a közös munkán kívül hozzá se szóljak, mert otthagy.

Nagyszerű.

Minden kétség nélkül kijelenthetem, hogy ez egy igencsak eseménydús és ellentétekkel teli hétfői nap. És még arról nem is beszéltem, hogy apám rajta van az interneten.

– Apa! – kiáltottam el magam köszönés nélkül, miután megérkeztem. Bevágtam magam után a bejárati ajtót, és nem érdekelt, ha lecsesznek érte, hogy kiszakad a rámából az ajtó, mert én csak bele akartam zuhanni az ágyba. De csak persze azután, hogy apát kikérdeztem.

– Igen? – érkezett a válasz szokásosan a dolgozószobából.

Fáradtan megindultam felé, hogy ne kelljen a fél lakást átkiabálnom, hogy értse, mit mondok. Átlagosan véve elég kiabálós család vagyunk, ha Ben van az emeleten, nyugodtan kiordít anyának az udvarra, de ugyanez a helyzet, ha én a földszinten vagyok, apa meg az emeleti hálószobában. Most azonban még ehhez is túl erőtlen voltam.

Mikor odaértem, nekidőltem az ajtófélfának, és ránéztem apámra, aki az adminisztrációs munkáját végezte. Még innen is éreztem a szobában terjengő erős mentolos illatot, amitől felfordult a gyomrom. Igen, apukámnak van egy kis mentol-fétise.

– Mi a büdös franc ez a hétfő? – kérdeztem sóhajtva.

Apám pislogás nélkül meredt rám, még az ujjai is megálltak a laptop billentyűzete felett. Valószínűleg nem ezt a kérdést várta.

– Tessék? – kérdezett ő is, kissé megrázva a fejét zavarában.

Felmutattam a telefon kijelzőjét, és ráböktem.

– Néztél ma netet? Híres vagy.

– Tudom – jelentette ki olyan sztoikus nyugalommal, hogy ez más szituációban akár megnyugtató is lett volna, most azonban csak aggodalommal töltött el.

Apa már készült volna visszafordulni a számítógép felé, mintha ez egy teljesen mindennapi dolog lenne, amin nincs mit magyarázni.

– Apa! – mondtam újra, ezúttal ingerültebben. – Úgy értem, híres vagy. Tele van veled az internet, mint Charlie Tailor titokzatos megmentője, aki visszahozta a halálból az életveszélybe kerülő zenészt.