Soha ne mondd, hogy soha ✔

4. rész

„Senki nem képes visszamenni az időben és újrakezdeni mindent. De bárki újrakezdheti az életét még ma, és új véget írhat a történetének."

Jared Leto

𝘾𝙝𝙖𝙧𝙡𝙞𝙚

– Valamiért úgy érzem, ez egy nagyon rossz ötlet – hallottam meg az unásig ismételt mondatot a vonal túlsó végéről. A szememet forgatva húztam jobban a szemembe a kalapomat, ahogy elhaladt mellettem egy csapat lány. A napszemüvegem mögül néztem fel az ismerős épületre.

Végül válaszoltam.

– Kösz, hallottam ezt már párszor életemben.

– Nem viccelek, Tailor! – dörrent rám Kolton, a menedzserem. – Te komolyan csak úgy fogod magad, fényes nappal, és kimész az utcára? Motor nélkül? Landon nélkül? Magyarázatot követelek!

Ma délelőtt úgy döntöttem, szokásomtól eltérően a nehezebbik utat választom. Vagyis fogom magam, utcai ruhát húzok és minden csinnadratta nélkül megyek el otthonról. Ezen persze Kolton totálisan kiakadt, így már tíz perce azt hallgattam, hogy hitetlenül ordítozik velem a telefonban, mióta Landon elmondta neki.

– Ha azt mondom, szeretnék egy kicsit újra hétköznapi lenni, hinnél nekem?

Hosszúra nyúlt csend a túloldalon. Ismerem az effajta hallgatást, és semmi jót nem jelent.

Azonban mégis másfajta választ kaptam, mint vártam.

– De ha nekem egy ember is észrevesz a volt iskolatársaidon kívül, ha csak egy valaki is képeket kezd el posztolgatni rólad az internetre...

– Igen, tudom, akkor „csúnya világ lesz"– fejeztem be helyette a mondatot, ami valójában azt jelentette, hogy „akkor kiheréllek."

– Jó szórakozást! – szűrte ki a fogai között, majd lecsapta a mobilt.

Sóhajtva tettem el én is a sajátomét a kabátomba, és megálltam az ismerős kétszárnyú ajtó előtt.

Mint mindenki más, néha én is szoktam kegyes hazugságokba bocsátkozni. Az iskolával kapcsolatban viszont sosem hazudtam; mindig is egyértelmű volt, hogy utálom.

Egy voltam azok közül a gyerekek közül, akik szartak a tanulmányi eredményeikbe. Ez azok után, hogy a bátyám, Leo mindig színötös volt, anyám számára elég nagy csapást jelentett. Sajnos nem értékeltem már akkor sem a próbálkozásait, mikor általánosban magántanárhoz íratott be matekozni és fizikázni, ugyanis semmi nem lett jobb tőle. Csak jobban utáltam az iskolát.

Aztán hogyan, hogyan sem, Dotty halála óta megváltoztak a dolgok. Na, nem mintha egyszeriben más ember vált volna belőlem, és imádni kezdtem volna suliba járni, csak egyszerűen összeszedtem magamat. Emlékszem, a rokonság mennyire el is volt képedve, hogy én, aki eddig hármas tanuló voltam, hogy lettem hirtelen négyes-ötös. Anyám persze nem győzött áldani a fejemet, hogy mégis van benne valami Leo jó eszéből.

Nem tudták, hogy egyedül azért tepertem, hogy ne kerüljek egy évfolyammal lejjebb, mert sem Oliverrel, sem Crystallal nem akartam még egy évvel többet járni az iskolába.

Két évvel az érettségi után sem hiányolom egy cseppet sem azokat a „régi szép időket". Esküszöm, mintha gúnyolódni akarnának, úgy hangzik ez a kifejezés, ahányszor felemlegetik. Mellesleg volt magam felé egy olyan fogadalmam, hogy soha többet nem teszem be a lábam a Lakewood High Schoolba.

Most pedig éppen megszegem ezt az ígéretet.

Álmomban sem gondoltam volna, de ajánlatot kaptam egykori gimnáziumomból. Ezen legalább annyira meglepődtem, mint felcsesztem magam. Először azt hittem, valami régi sulis ügyemet akarják felhánytorgatni, egy verekedést, vagy faszom tudja, a lényeg, hogy bármi olyat, ami árthat a hírnevemnek. Aztán kiderült, hogy nem. Merthogy azt akarják, hogy fellépjek.