Soha ne mondd, hogy soha ✔

15. rész

„Szeretek hibákat elkövetni és tanulni belőlük, mert úgy hiszem, erről szól az élet."

Taylor Momsen

𝘾𝙧𝙮𝙨𝙩𝙖𝙡

Az ember csak egyszer tizennyolc éves. Sokan úgy ünnepelnek, hogy szétbulizzák az agyukat, hogy másnap a nevükre se emlékezzenek, én azonban a kellő visszafogottság híve vagyok. Nem azt mondom, hogy nem fogok inni, de mindent csak mértékkel. Nem szeretném, ha úgy élne bennem majd a születésnapom emléke, hogy hajnali ötkor Nat fogta a hajamat a mosdóban, míg én hánytam.

Nat és Vic már még szeptember elején odakötötték az ebet a karóhoz, hogy ők fogják megszervezni a szülinapi bulimat. Véleményük szerint nincs életem, szóval itt az ideje úgy tenni, mintha lenne. Nem mondtam nemet, mert abban igazuk volt, hogy eddig csak hat ember ünnepelte összesen a szülinapomat, ezért most valami nagyobb szabásút kell készíteni. Azt viszont a lelkükre kötöttem, hogyha valami olyat találtak ki, amiben az introvertált lelkem kényelmetlenül érzi magát, szó nélkül otthagyom a saját partimat. És igen, képes lennék megtenni.

Mivel október 9.-e szerdára esett, ezért a lányok azt mondták, pénteken fogjuk megünnepelni. Aznap csak felületesen felköszöntött mindenki, aki számít. Boldogan fogadtam a gratulációkat, de igazából csak egy emberére voltam igazán kíváncsi. Az övé pedig csak késő délután érkezett meg, de így is levakarhatatlan vigyor ült ki az arcomra, mikor Charlie rám írt. Mióta múltkor először írt nekem szívecskét, fájdalmasan túlgondoltam a dolgokat, de a végére mindig emlékeztettem magam, hogy ez semmit nem jelent.

Sajnos a szülinapomon nem tudott találkozni velem, mert próbájuk volt, de megígérte, hogy a partira eljön.

– Kíváncsi vagyok, mit találtak ki neked a lányok – mondta anya, mikor kirakta az indexet balra, és a kormányon dobolva nézte a forgalmat.

Vállat rántva válaszoltam.

– Fogalmam sincs. Nagyon nagy titokban tartották, szóval vagy valami nagyon rossz, vagy valami nagyon jó lesz.

– Csak most ne legyél ennyire besavanyodott, drágám – dorgált le, miután zöldre váltott a lámpa, ő pedig letérve folytatta az utunkat a szülinapi helyszín felé. – Tényleg varázslatos tizennyolc évesnek lenni. Legalább ígérd meg, hogy megadod az esélyét neki, hogy jó lesz, és minimum este tízig ott leszel.

– Anya – kezdtem bele a szokásos szövegbe –, más szülők azt akarják, hogy minél hamarabb hazaérjen a gyerekük, te meg szabályosan megtiltod, hogy hazamenjek korábban.

– Igen, mert te egy külön embertípus vagy, Crystal – sóhajtott anyám.

– Kösz – horkantam fel.

Amúgy nagyon jó kapcsolatot ápolok a szüleimmel sok velem egykorú fiatalhoz képest, de néha az agyamra tudnak menni. Főleg anya, apám még hagyján ilyen helyzetekben. Más szituációkban azonban apa hozza a formáját, de úgy, hogy az egész családnak leég a bőr a képéről kínosságban. Anya csak egyszerűen szeretné, ha olyan élményeket élnék meg, ami szerinte mindenkinek kijár.

Másrészt szerintem még mindig nem tudják teljesen átérezni, mit jelenthet az emberutálat, mert rajtam kívül mindenki csodás szociális készségekkel van megáldva a családban. Jó, Benen kívül, de ő legalább nem szorong.

Inkább elfordítottam a fejemet az ablak irányába, mert nem akartam tovább anyámmal veszekedni. Kinéztem belőle, hogy tényleg nem enged be tízig a lakásba, ha haza merem tolni a képem hamarabb.

Pedig eddig pont, hogy abban reménykedtem, hogy gyorsan túl leszünk rajta, mindenféle nagy felhajtás nélkül, de így még a maradék reményem is elszállt.