Soha ne mondd, hogy soha ✔

10. rész

„Az élet nem arról szól, hogy hogyan élj és hogyan halj meg. Arról szól, hogy legyen, amiért élsz és amiért meghalsz."

Jared Leto

𝘾𝙝𝙖𝙧𝙡𝙞𝙚

Most azt kéne mondanom, életem legjobb döntését hoztam meg, de félek, hogy ezt így kijelenteni ordas nagy hazugság lenne. Titkon másra sem vágyom már évek óta, csak arra, hogy valakinek az oldalán nyugodtnak és megkönnyebbültnek érezzem magam, és bár sok lánynak voltam már az oldalán, mind csak átmeneti volt. Nem engedtem, hogy mások lehessenek számomra, hogy ne sérüljek még jobban. Cserében én sem sértettem az ő lelküket, minddel előre közöltem, hogy mi az, ami nekem még belefér és mi az, ami már nem. Ezt a legtöbben képesek is voltak tiszteletben tartani, és nem volt hiszti, kivéve pár embert.

Mindezt azért, mert hiába mondtam mindenkinek, hogy tök jól vagyok, nem voltam. Most sem vagyok még teljesen.

Ez a „kemény csávó vagyok és senkire nincs szükségem" dolog egy hazugság. Akik ezt vallják, azok nem mondanak igazat. Az ember társas lény, szüksége van arra, hogy valaki szeresse és ő is szerethessen valakit. Ez pedig nemtől, rassztól, mindentől független.

Mikor pedig most végre úgy döntöttem, talán ideje lenni elengedni a múltat, azok után, hogy Crystallal is kibékültünk, és végre valakinek a biztos oldalán lenni, sem nyugalmat, sem megkönnyebbülést nem érzek. Egyedül csak a kibaszott nagy frusztrációt.

Azt hittem, ez lesz a jó döntés. Barbie-val elkezdtünk írogatni még hétfő délután, azon az igazán eseménydús napon, mikor ezer év után újra láttam nemcsak őt, hanem Cryst is. Nem fogok hazudni, az ilyen típusú lányok az ideáljaim. Szőke, kék szemű, jó az alakja, és még intelligens is. Lehet vele beszélgetni mindenről. Én meg Charlie Tailor vagyok, bolond az, aki visszautasítana. Péntek reggel pedig nincs is jobb annál, mint együtt beandalogni az iskolába. Ja, ez így fejben tökre jól is nézett ki, a valóság azonban pár árnyalattal fakóbb volt.

Először is, a hosszútávú kapcsolatok nem úgy kezdődnek, hogy már az ismeretség utáni ötödik napon egymásnak esve smároltok. Viszont most éppen ez történt, és nagyon furcsa érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Másodszor pedig, Crystal reakciója totálisan összezavart.

Nem én kezdeményeztem, Barbie szánta rá magát ilyen drasztikus lépésre, és most, hogy meglátta a nem messze toporgó Cryst, még közelebb húzott magához.

– Sziasztok – mosolygott ránk a barna hajú lány erőltetetten. – Nem is tudtam, hogy együtt vagytok.

Legszívesebben rávágtam volna, hogy korántsem vagyunk együtt még, de a mellettem álló Barbie megelőzött.

– Nemrég jöttünk csak össze – mondta meggyőzően. Nem ellenkeztem.

Crystal egy ideig csak pislogott ránk, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát. A gyomrom összeugrott attól, ahogy láttam a szemem láttára összetörni, ráadásul magam sem tudom, mitől.

A kezében pedig ott szorongatta a kabátomat. Az én kabátomat.

– Értem – nyögte ki nehezen. – Hát, nagyon örülök nektek!

– Kösz – vágtuk rá egyszerre Barbie-val, de míg a szőkeség hangjába igazi boldogság vegyült, addig én csak Cryst néztem. Mellettem állt a világ legjobb nője, én meg képtelen voltam rá figyelni.

– Ezt nálam hagytad – nyomta meg Crystal a mondat közepét, ahogy elém lépett, és a kezembe adta (kis híján hozzám vágta) a bőrdzsekimet.