Soha ne mondd, hogy soha ✔

2. rész

"A legfontosabb dolog, amit tehetsz, az, hogy követed az álmaidat!"

The Rev

𝘊𝘩𝘢𝘳𝘭𝘪𝘦

A teltházas koncertek, még ha nem is egy ötcsillagos helyen vannak, mindig kimerítenek. De ezt inkább fáradt elégedettségnek hívnám, mintsem hullafáradtságnak. Az évek során megtanultam értékelni minden egyes fellépést, amin részt vehetünk. Emlékszem ugyanis azokra az időkre, ahol az egész elkezdődött, és az nem volt egy leányálom, ahogy a mentális és karrieri állapotunk legaljáról felverekedtük magunkat.

Még most is magam előtt látom az évekkel ezelőtti bandát, ahogy csak kezdetlegesen töltögettük fel a zenéinket a telegraffitizett garázsból a YouTube-ra, hátha valaki felfigyel ránk, és a szárnyai alá vesz minket. Egy év sikertelen próbálkozás és pár száz megtekintés után aztán telefonhívást kaptunk.

A vonal túlsó végén Kolton Stuart állt, egy elég híres menedzser ahhoz, hogy azonnal igent mondjunk az ajánlatára. Így hát megkezdődött a szárnyalásunk, kezdve a második albumunkkal, az American tragedy-vel.

Kolton nélkül most sehol nem lennénk, ezért nem győzök elég hálás lenni az Istennek, hogy az elcseszett életemben ha más nem is, legalább a legnagyobb álmom valóra vált.

Bezártam magam mögött a bejárati ajtót, felakasztottam a bőrkabátomat a fogasra, lerúgtam a cipőmet, majd hangtalanul végigmentem az előtéren. Zokniban. Egyik jó szokásom egyike.

Valószínűleg egy kívülálló azt gondolná, hogy egy igazi rocksztárnak minden ujjára jut egy villa, és egy luxus kecóban él, elszeparálva mindentől és mindenkitől, egyedül a biztonsági őrei a legjobb barátai.

Hát, majdnem.

Az igazság az, hogy még mindig anyámmal és a bátyámmal élek, viszont a többi mind stimmel. Ugyanis minden egyes koncertemre, kiruccanásomra, vagy akár csak a reggeli futásomra az én személyi drága testőröm, Landon is elkísér, aki már szinte olyan számomra, mintha a második testvérem lenne. Most is, hogy bejöttem a lakásba, mögöttem koslatva becsukta a bejárati ajtót.

– A francba, Charlie! – fakadt ki halkan. – Nem szeretnéd a motorodat kocsira cserélni?

– Már százszor megkérdezted, és százegyedszerre is az a válaszom, hogy nem – mondtam.

– De...

– Land, igazán értékelem a törődést, és tudom, hogy terepjáróban könnyebb lenne vigyázni rám, meg minden, de hadd éljem már kicsit a saját életem.

Landon összeszorította az állkapcsát, de végül beleegyezően bólintott. Már sokszor átrágtuk ezt a témát, hogy milyen kényelmetlen számára, hogy motorról kell követnie engem, ahányszor elmegyek hazulról, viszont erről nem vagyok hajlandó lemondani.

Ami azt illeti, sok másról sem, de mindegy.

A kulcsomat az asztalra dobtam a konyhában, kinyitottam a hűtőt, és elővettem egy egyliteres szénsavmentes vizet. Mohón letekertem a kupakját, és szinte magamba öntöttem a tartalmát. Bár a fellépések előtt és után is sok folyadékot viszek be, a vízből sosem elég.

Az üres palackot a konyhapultra tettem, hogy miután kerestem valami kaját, kidobjam a szelektívbe.

Valójában már ettem a fellépés után, mert a srácokkal előre rendeltünk pizzát, mégis éhes voltam. Ezért most csak valami rágcsálnivaló után néztem.

Landon faarccal nézte, mit csinálok, miközben leült a konyhapulthoz, és előhalászta a mobilját. Megkezdődött az éjszakai műszakja.

– Sziasztok – köszönt anyám az ajtóból. Felnéztem. – Van mogyoró a szekrényben.