Soha ne mondd, hogy soha ✔

20. rész

„Az élet akkor zajlik igazán, amikor éppen elfoglalt vagy azzal, hogy mást tervezgess."

John Lennon

𝘾𝙝𝙖𝙧𝙡𝙞𝙚

– Minden el van cseszve – jelentettem ki elkenődve, ahogy Dom szüleinek garázsában csöveztünk.

Szombat volt, pontosan egy hét múlva ilyenkor már az erősítéssel meg a hangolással fogunk bajlódni a Lakewood High-ban a tizenkettedikesek szalagavatóján. Előre láttam, hány meg hány interjút kell adnunk, hány meg hány cikk fog rólunk születni. Még Ledermannt is ki fogják kérdezni a témáról, ő meg örömmel tesz majd ennek eleget. A tegnapi próba alapján legalábbis erre tudnék következtetni.

– Milyen optimista valaki – mondta Leo, miközben tovább pattintgatta a teniszlabdát a falnak. Fogalmam sincs, honnan szerezte.

– Neked muszáj azt a szart dobálnod? – néztem rá idegesen. – Éppen gondolkodom!

– Ne mondd, olyat is szoktál? – csodálkozott.

– Ugye? Mikor nekem mondta először, én is totál meglepődtem, hogy ilyet is tud – tömte két pofára magába a mogyorót Dom, aki a régi dobfelszerelése mögött ült. Furcsa volt látni őt itt, ezzel a hangszerrel, mikor már annyira megszokta a DW-t a stúdióban és a Tamát a próbatermünkben.

– Ti összeesküdtetek ellenem, vagy mi a szar? – kapkodtam a fejemet közöttük.

– Várj, én is veletek vagyok – jött be az ajtón Ben, három hűtött sörrel a kezében.

Lepakolta őket a kis asztalkára. Már éppen nyúltam volna az egyik felé, mikor rám szólt:

– Nem neked hoztam.

– Te most szórakozol velem? – néztem rájuk hitetlenül. – Mi van veletek, baszki?

A fiúk bizalmasan váltottak egy pillantást, ami elég hosszúra sikerült ahhoz, hogy rájöjjek, valamit kiterveltek ellenem. Végül megtört a jég, és Ben sóhajtva leült egy régi forgószékbe.

– Jó lenne, ha nem kellene noszogatni, és magadtól beszélnél. Szóval, mi van a húgommal?

Kiszáradt a torkom. Hirtelen örültem, hogy nem ettem semmit az utóbbi pár órában.

– Semmi, mi lenne? Amúgy jól vagyok, köszi.

– Faszt vagy jól – horkant fel.

– Minden abból eredeztethető, milyen viszonyban álltok Crysszel – mutatott rá Leo a dolgokra.

– Még mindig gazdaságtanra jársz, nem pszichológiára – néztem rá dühösen.

– Lehet, azt kellett volna – gondolkozott el.

– Miért nem ugrottál még a torkomnak? Sőt, hogyhogy te magad hozod fel a témát? – vontam kérdőre Bent. Őszintén érdekelt, mégis mi a franc történt, hogy mindenki elkezdett ilyen furán viselkedni a közelemben – Domot leszámítva, aki hozta a formáját ez alkalommal is.

– Észrevettem, hogy van köztetek valami, és kíváncsi vagyok.

– Amúgy rohadt feltűnő, már nem azért – bólogatott Dom is.

– Oké, és mit vártok? Hogy kiöntöm a szívemet, milyen volt smárolni vele?

– Részletekre nem vagyunk kíváncsiak – kötötte az ebet a karóhoz Ben. Azért mégiscsak a húgáról beszélünk.

– Én igen – háborodott fel a dobos.

Figyelmen kívül hagytam őt.

–Marhára nem tudom, mi van. Szerintem utál. Azt mondta, átgondolja, mi van köztünk, aztán megint olyan jeleket adott, mintha lenne esélyem, majd közölte, hogy ő ezt nem lenne képes csinálni – mondtam aztán.