Soha ne mondd, hogy soha ✔

1. rész

Utána

"Én nem fogok lemondani rólad, de kérlek, akkor te se mondj le rólam!"

Oli Sykes

𝘊𝘳𝘺𝘴𝘵𝘢𝘭

– Nem nyugdíjas osztálytalálkozóra megyünk. – Ez volt Natalie első mondata, amit akár köszönésnek is lehetett venni, mikor belépett a szobámba.

– Te is jól nézel ki – dünnyögtem.

– Köszi, tudom – simított végig mosolyogva a vörös csillámos ruháján, amit mintha csak ráöntöttek volna. Valóban nagyon szép volt. – Te viszont már kevésbé.

Fújtatva fordultam a tükör felé. Egy fekete top és egy ugyanilyen színű farmer rövidnadrág volt rajtam, a sminkem pedig még nem csináltam meg. Leginkább a „lány a szomszédból" stílust képviseltem a szabadon hagyott sötétbarna hajammal, amit hagytam a vállamra omolni, és a hétköznapi ruháimmal. Az extrém dolgok nem az én műfajaim. Ahogy a bulizás sem, ezért nem is igazán értem, mit művelek.

Mikor ma délelőtt a legjobb barátnőm felhívott, hogy ma este bulizni megyünk, az volt az első reakcióm, hogy nem, nem és nem. Mióta együtt vagyok a barátommal, Oliverrel, azóta nem járok olyan helyekre, amiket ő nem szeret. Jó, igazából semmilyen helyekre nem járok, de ez csak részletkérdés. A barátom ugyanis féltékeny típus, és azt vallja, ha egy pár vagyunk, nem szabad olyan eseményeken részt vennünk, ahol bármelyikünk is megcsalhatná a másikat. Se koncertek, se bulik, se semmik. Először furának tűntek ezek a kikötései, de jobban átgondolva a dolgot, igazat adtam neki. Igaz, néha ez a magatartás olyan szélsőségekbe is átcsap, hogy még akkor is húzza a száját, ha a saját barátaimmal találkozok.

Oliver időnként fura tud lenni, de szeretem őt, és ez a lényeg. A szeretet segít elfeledtetni a tökéletlenségeit. A barátaim szerint csak a rózsaszín köd az, ami egybetart minket, holott ez hazugság. Amúgy sem akartam elmenni bulizni, főleg nélküle. De Nat hajthatatlan volt. Azzal érvelt fél órán át, hogy rengeteg kapcsolatban levő ember is szokott járni bulizni, nincs ebben semmi különös.

Végül félve, de felvetettem Olivernek az ötletet, és pont úgy reagált, ahogy gondoltam. Kiakadt, hogy egy bárba megyek Nattel, ahol idegen részegek fognak rám nyomulni, és azt hajtogatta, hogyha megtudja, hogy valaki akár egy ujjal is hozzám nyúlt, kitekeri a nyakát. Személyi edzőként pedig ezt nem csak üres fenyegetésnek lehet venni tőle.

Először azt is felvetette, hogy eljön a bár mellé, és a távolból fogja figyelni, minden rendjén megy-e, de ez olyannyira abszurd volt, hogy aztán sikerült meggyőznöm róla, hogy ez azért túlzás. Végül elengedett, de miután letettük a telefont, volt egy olyan rossz érzésem, hogy nem bízik meg bennem eléggé.

– Gyere, segítek – fogta meg a kezem, az ágy felé húzva. Én leültem a széttúrt lepedőre, ami az elmúlt két óra nyomait hivatott tükrözni, ő pedig rámolni kezdett a szekrényemben. Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy Nat fintorog, ahányszor egy „nagyis cucc" akad a kezébe, ahogy ő mondaná. Holott ez a mai divat, csak nem éppen bulikra tervezve.

Már előre féltem, vajon milyen szörnyűségbe akar belepaszírozni, amikor végül megfordult, egy fekete koktélruhával a kezében.

– Biztos, hogy nem! – kezdtem tiltakozni. – Ez olyan, mintha temetésre mennék.

– A te ruhatárad, anyukám, nem az enyém. Én ennyit tudok kihozni belőle – rántotta meg a vállát Nat, és hozzám vágta vállfástul a ruhát. – Na, bújj bele, aztán összedobunk valami vidámat az arcodon, hogy ne úgy nézz ki, mint aki a halálát tervezi.