Soha ne mondd, hogy soha ✔

21. rész

„Nem félhetsz örökké attól, hogy az emberek megbántanak, mert ha félsz az élettől, sosem élsz majd igazán."

Chester Bennington

𝘾𝙧𝙮𝙨𝙩𝙖𝙡

Hát eljött a nagy nap.

A szalagavató nem egy kis esemény, pláne nem akkor, ha maga a The Alcohol Lovers fog fellépni. Nem mindenki részesülhet olyan kiváltságban, hogy egy híres rockbanda lépjen fel az ő szalagavatóján, ezért egészen biztos vagyok benne, hogy mindenki az évfolyamból, kedvenc zenei műfajától függetlenül emlékezetesként fogja megélni ezt a napot.

Az már más kérdés, jó vagy rossz értelemben.

Mindenkinek megcsillan majd a ruháján a reflektorfény, és a tornaterem lesírt sminkekből és egy kész tévéstábból fog állni.

A formaiságokra adva eddig tizenegy héten keresztül figyeltem a fiúk játékát, hogy ezt is be tudjam építeni majd a kis bevezetőmbe. Tegnap pedig feltettem nekik pár kérdést, mivel erről szólt a megállapodásunk Mr Ledermann-nel. Az, hogy mit is éreztem tegnap az előttem ülő frontember iránt, aki a térdén keresztezte a lábát, és rágózva, nemtörődöm arccal nézett ki a fejéből, senkit nem érdekelt. A munka az munka, és meg kell csinálni.

– Eszméletlen vagy, Cece! – ámult el a szalagavatós partnerem, Colby, aki a lépcső alján várt rám. Az öltöny és a vasalt nadrág kissé nagy volt rá, a haja pedig hátrazselézve olyan hatást keltett, mintha megkenték volna a fejét zsírral.

Nos, mikor az ember lánya a saját szalagavatójáról álmodozik, általában nem kalkulálja bele, hogy az osztály legidegesítőbb srácával kerül egy párba, aki azon a becenéven hívja, mint senki más.

És nem jó értelemben véve.

– Köszi – mosolyogtam rá erőltetetten, és hezitálva néztem a kezére, amit felém nyújtott az utolsó pár lépcsőfoknál.

Végül elfogadtam, és hagytam, hogy izzadt ujjait rákulcsolja az enyémekre. Nem tudtam, mit gondolhat, de mindenképpen tisztázni fogom vele, hogy nem érzek iránta semmit. Eddig ugyanis nagyon úgy viselkedett, mintha remélne bármit is.

Mire feleszméltem volna a sokkból Colby miatt, már el is kattant a fényképezőgép. Zavartan apára néztem, aki vadul nyomkodta a készüléket anya mellett állva, aki a meghatottságtól nem volt képes mást csinálni, csak bőgni.

– Most nézz vissza, Crystal! Olyan meghitten néztél a párodra az előbb – noszogatott apám, nekem pedig fogalmam sem volt, sírjak vagy nevessek. Az a baj, hogy az utóbbi időben túl sokszor érzem ezt.

A „párom" szót kissé erősnek találtam, főleg, hogy ez csak növelte Colby önbizalmát. Megragadta a derekamat, és közelebb húzott magához. Nem látva más kiutat, én is lazán átöleltem az egyik kezemmel, és bedobtam a százas vigyoromat. Már előre tudtam, hogy aznap este kimerevedett arccal fogok hazajönni.

– Jó, menjünk, szívem, mert elkésünk – hüppögött anyám, és egy újabb papírzsebkendővel itatta fel fekete könnyeit. – Te jó ég! Teljesen tönkrement a sminkem. Még gyorsan...

– Anya, nem! – szóltam rá, és megemelve a ruhám alját, az ajtó felé kezdtem botorkálni a magas sarkúmban. Colby segítőkészen felajánlotta a kezét, amit elfogadtam. – Majd ott a mosdóban rendbe hozod magad. De most már tényleg indulnunk kell, különben lekéssük a saját szalagavatónkat!

A szüleim igazat adva nekem léptek ki mögöttünk a házból, és egész úton az ő szalagavatójukról beszéltek. Anyám áradozott róla, milyen csodás volt, mikor apám felkérte táncolni, meg hogy ő akkor még ilyen hippi stílusban nyomta, de apámtól azt is megtudhattuk, hogy anyám ideáljai a hippik voltak.