Soha ne mondd, hogy soha ✔

22. rész

„A család nem szükségszerűen arról szól, hogy ugyanaz a DNS-etek. Arról szól, hogy megosztjátok az emlékeiteket, az álmaitokat és a szeretetet." 

Jared Leto 

𝘾𝙝𝙖𝙧𝙡𝙞𝙚

Idegesen szorongattam a kezemben az akusztikus gitáromat, miközben fél percenként a telefonom kijelzőjére pillantottam.

Meg volt adva időre, mikor jövök. Miután lenyomtuk a koncertet, ami brutál volt, letámolyogtunk a színpadról, a közönség pedig leült az asztalokhoz. A komolyzenét szolgáltató banda újra rázendített, hogy megteremtse a meghitt légkört. Mindenki beszélgetett vagy falatozott, senki nem is sejtette, mire készülök.

Ma este nem sminkeltek ki minket, mint máskor. Most a natúr arcunkat mutattuk, a szokásos fekete ruhánkról persze nem mondtuk le, csak... visszafogtuk magunkat. Ma egy iskolának adtunk elő, nem pedig egy illuminált fesztiválózó seregnek.

– Idáig érzem a feszültséged, ember – mondta Dom, míg mögöttem dobolt az egyik dobozon ülve. Soha nem bírt lenyugodni. – Nyugi már, tetszeni fog neki.

– És ha nem? És ha mindent elcseszek? – kérdeztem kétségbe esve.

– Ennél jobban? Azt nehéz lenne – forgatta meg a szemét Leo, aki szintén ott volt velünk.

– Szerintem nem azért jöttél, hogy beszólogass – mordultam rá.

– De morci valaki...

– Hagyjátok – kelt a védelmemre Ben, aki eddig a színpad egyik tartóoszlopának támaszkodott. Hálásan pillantottam rá.

– Jól van – motyogta a dobos és a bátyám szinkronban, mint valami rossz kisgyerekek.

Újra kinéztem a háttér okozta takarásból, és a számat rágcsálva figyeltem, nem lép-e már fel végre Ledermann arra az átkozott színpadra. Rutin ide vagy oda, fellépések előtt mindig bennem van az izgalom. Az első előadásokon nehezebb volt túljutni rajtuk, volt párszor, hogy még az éneklés előtti első percig is majd' szétvetett az ideg, pedig alapjáraton nem vagyok egy stresszelős típus.

Viszont ha azt csinálom, amit szeretek, számít az emberek véleménye a produkciómról, és naná, hogy akkor jól kell teljesítenem.

Nagyon rég éreztem már ennyire idegesnek magam. Újra attól rettegtem, hogy elcseszem, és ezzel megtörik az este varázsa.

– Nem akarok én lenni az a személy, aki tönkrebassza az estét – mondtam végül ki, mikor már úgy éreztem, összehányom magam. Idegesen a hajamba túrva leültem az egyik ládára, mint Dom, és a lábamat járatva néztem a plafonra.

– Miről beszélsz, haver? – kérdezte Dom értetlenül.

– Hát erről az egészről – kezdtem hevesen gesztikulálni. –Attól félek, félrepengetem a húrokat, és valami nagy katyvasz lesz az egész.

– Én is megannyiszor féltem attól, hogy a stressz rámegy majd a játékomra, de végül sosem történt így – nyugtatgatott.

– De a dob más – vetettem ellen. – Nem nagyon tudsz félredobolni. Gitárnál nagyobb az esélye, hogy elkúrod.

Dom ellenkezni akart, ám én megállíthatatlan voltam, csak úgy dőlt belőlem a szó.

– Lehet, rossz ötlet volt. Lehet, tényleg nem kéne ezt erőltetnem. Csak egy újabb sikertelen próbálkozás – nevettem fel szárazon.

– Hé, ne mondd ezt – fogta meg a vállam Ben, és mélyen a szemembe nézett. – Bevallom, először nekem sem tetszett, hogy csapod a szelet Crystalnak, és nem hittem el, hogy tényleg komolyan gondolod. Most viszont itt vagy, írtál neki egy dalt, és ha mindazon szarok után, amiket összenyávogtál nekünk az utóbbi pár hétben, nem adod elő, esküszöm, hogy mindannyian szétrúgjuk azt a rocksztár seggedet. Szóval vagy összeszeded magad, és csinálod, vagy nem jutsz épségben ma haza.