Soha ne mondd, hogy soha ✔

13. rész

„Ne hagyd, hogy megmondják, mire nem vagy képes. Érd el a saját győzelmeidet és kövesd el a saját hibáidat!" 

Joan Jett 

𝘾𝙧𝙮𝙨𝙩𝙖𝙡

– Nem teszed fel azt az ezüstláncodat, drágám? Olyan gyönyörűen mutatna ehhez a ruhához – szorította meg anya gyengéden a vállamat, miközben a tükörben belenézett a szemembe.

A szobámban ültem, anya pedig nemrég fejezte be a hajam feltűzését. A fonott tincseket csodás kontyba tekerte a fejem tetején, amibe pár fehérezüstön csillogó hajtűt biggyesztett.

Végigsimítottam az éjkék ruhámon, ami pont olyan színű volt, mint a szemem.

– De, igazad van – mondtam.

Kihúztam a felső fiókomat, és elkezdtem kotorászni a csatok, hajgumik, nyakláncok és gyűrűk között. Jó szokásom sok kis bigyót egy helyre hányni, így eltartott egy ideig, míg kibogarásztam az ezüst pillangós nyakláncomat.

Mosolyogva a kezembe vettem, majd anyának adtam.

– Felteszed, kérlek?

Anya szó nélkül, csupán bólintással jelezte, hogy rendben.

Ő is pazarul nézett ki: egy mélyvörös A-vonalú ruhát viselt, amihez arany karika fülbevalót és medált párosított, mézszínű haját szabadon engedve hagyta a vállára omolni, világosbarna szemei csillogtak a gyér fényben is.

Tudtam, hogy sokat jelent neki ez az este, ahogy apának is. Ma egy üzleti vacsora lesz terítéken, ahol mi hárman, plusz apa ügyfelei fognak részt venni. Fontos a szüleimnek ez az este, én csak kötelező jelleggel veszek részt rajta, ezért megnyerően kell viselkednem. Régebben az ilyeneken mindig Dottyval és Bennel együtt szoktunk szenvedni, de a nővérem halála és a bátyám híressé válása után az áldozathozatalt egyedül nekem kell meghoznom.

Én is szívesebben lennék ilyenkor bárhol máshol, mint itthon játszam meg magam, de néha muszáj beadni az embernek a derekát.

Lopva az ágyam felé sandítottam, ahol Jay Kristoff könyve hívogatóan csalogatott, de anyám hangja felcsendült, ezért kénytelen voltam elszakítani újabb legjobb barátomról a tekintetemet.

– Ideje indulnunk – köszörülte meg a torkát. Nem ellenkeztem, szó nélkül felálltam, és követtem ki a szobából.

Kisebb görcs állt a gyomromba, ahogy leértünk a lépcsőn, és a konyha felé vettük az irányt. Mindig előjön a szorongásom, ha új emberekkel kell megismerkednem, és csak remélni tudtam, hogy a lehető legkevesebbet fog rólam szólni a téma, hogy addig is elképzeljem valamelyik kitalált könyves karakterrel az életemet, ha már a száraz, céges témák halálra untatnak.

– Crystal! – köszöntött apám széles mosollyal, mikor anyám nyomában beléptem a konyhába. Viszonoztam, tudva, hogy hangzott a megállapodásunk.

„Legalább a vacsora alatt ne tűnj búval béleltnek!"

Hát, igyekszem.

– Foglalj helyet – intett a mellette levő szabad helyre, ami az egyik idegen férfival szemben volt.

Csak akkor néztem meg a két embert, mikor a tiszteletemre való állásból leültünk. Aki velem szemben volt, elég unott arcot vágott ahhoz, hogy tudjam, ő nem fog zaklatni kényes kérdésekkel, amennyiben a jobbján ülő másik úriember nem hoz fel valami hülyeséget. A másik ugyanis majd' kiégette a testemet a szemeivel, annyira nézett. Én felé is csak egy barátságos mosolyt villantottam, és vártam anyát, hogy felszolgálja a vacsorát.