Soha ne mondd, hogy soha ✔

17. rész

„Az élet túl klassz ahhoz, hogy arra pazarold az idődet, hogy olyasvalakivel foglalkozz, aki nem bánik jól veled."

Jack Barakat

𝘾𝙧𝙮𝙨𝙩𝙖𝙡

Nem tudom, mit érzek jelenleg. Még több napi gondolkodás után sem.

Egy hét telt el a koncert óta, én pedig nem tudok olyan alkalmat mondani az életem során, amikor olyan zavart lettem volna, mint most. Nem csak maga a szülinapom megünneplésének a módja volt kissé abszurd, hanem az is, ami az után történt. Főleg az, ha pontos akarok lenni.

Mivel nagyjából senki nem tudta, ki vagyok, ezért az idegenek nem jöttek oda hozzám, hogy felköszöntsenek, aminek nagyon örültem. Bármennyire is megmelengette a szívem a tény, hogy Charlie-ék a szülinapom alkalmából felléptek, és ő maga is felköszöntött a színpadon, nem tudtam eltekinteni a tény felett, hogy frusztrálnak az emberek. Méghozzá nagyon.

Oliver felbukkant, hogy leribancozzon, aztán elvitték a rendőrök. Le fogják csukni valószínűleg a távoltartási végzés megszegése miatt.

Amikor végre mindenki felszívódott, csak a kemény mag maradt ott, fellélegeztem, azonban csak ezután következett a második sokk. Charlie nem elég, hogy közölte velem, szakítottak Barbie-val, még meg is csókolt.

Ha felidézem, milyen érzés volt, még most is kellemes bizsergés támad bennem. Nem tudok úgy gondolni rá, hogy kellemetlen volt vagy Charlie túl erőszakos lett volna.

Mindketten akartuk ezt a csókot. És ebben az volt a meglepő számomra, hogy Charlie tényleg szerethet engem.

Persze, az utóbbi egy hétben megannyiszor átrágtam már magamban a történteket, és be kellett látnom, hogy valószínűleg nem szerelmes belém. Csak feltámadtak az ösztönei, és lehet, az is elég volt neki, hogy egy kicsit kívánatosnak talált engem. Igen, valószínűleg ez állhat a háttérben.

Ha Charlie tényleg szeretne engem, nem okozott volna annyi fájdalmat. Elvégre is, akit szeretünk, azt nem bántjuk. Vagyis ennek így kéne működnie szerintem.

Másrészt, ha esetleg valamilyen elborult okból kifolyólag mégis szeretne, akkor rohadt nagy szarban vagyok. Charlie Tailorral nem lehetek együtt. Ő egy rocksztár. Mindenki ismeri a nevét és a bandáját. Ezzel ellentétben én csak egy egyszerű lány vagyok. Nem tudnék megbirkózni azzal a világgal, amiben ő él. Részben a merőben más életmód, részben a szorongásom miatt.

Nem, nem és nem. Nem lehet köztünk semmi.

Még akkor sem, ha bármennyiszer újraélném ezt a pillanatot vele.

♪

–... szóval ja, kábé ennyi – mondtam egy vállrántás kíséretében, miután ebédszünetben beavattam Natet viharos szerelmi életem történéseibe.

Egy hét kellett, hogy meg tudjak nyílni neki, ugyanis a szülinapom után minden összekuszálódott. Ben magába zárkózott, és azóta sem beszél nagyon senkivel, amit én részben a Nattel való enyelgésének tudtam be még aznapról, meg aztán ki tudja... lehet, Charlie-val is összekaptak. Miattam.

Próbáltam úgy tenni, mintha nem viselne meg rohadtul, hogy azóta áll a bál köztünk Charlie-val, de úgy éreztem, kudarcot vallottam. A körmeimet piszkálva vártam, mit fog szólni mindehhez Nat, mert eddig csak nagyokat hallgatva emésztette az információkat.

Közben a szél belekapott a hajunkba, és az arcunkba fújta azt. Kisöpörtem a hullámos tincseket az arcomból, és sóhajtva néztem fel. Az iskola udvara tűnt a legalkalmasabb helynek a sztorizgatásra, de látva, hogy beborult az égbolt és érezve az északi szelet, egyre kevésbé tűnt ez jó ötletnek.