Tükörgát (Átírás alatt)

21. Aranymosás

Két dolog: az unalom valami olyan helyzetben, mikor nagyon is lefoglalhatnám magam; a másik az ha lefagyok egy szituban, mert az érettségi szünetet követően elszoktam az emberek társaságától. És nagyon bepánikolok. Olyankor csak vagy motyogok valami baromságot, vagy próbálok határozottnak tűnni. Nos, egyik rosszabb, mint a másik, mert mikor csak egy dologra koncentrálok, például arra, mit mondok, el is felejtem, hogyan kéne hozzá viselkednem.

- Arra. Lili! Lili!

És mindez teljesen megkavar.

- Lili! - feleszmélek, és Rebeka felé kapom a fejem. - Arra van a kassza - mutat a pékárus kínálat melletti mérlegtől kicsit jobbra.

Biztos totál elbambultam az agyalásom közepette, hiszen két helyre már nem igazán tudok koncentrálni.

Persze az is zavar, hogy Rebekával pont összefutottam suliba menet. Ő a tipik extrovertált, fontoskodó csaj az osztályból, aki valahogy mindig jól érzi magát a bőrében. Aki észre se veszi azt a szitut, ami nekem már szekunder szégyen lenne.

Viszont a hangja a legidegesítőbb, kicsit olyan unszimpatikussá válik attól a kicsit férfias hangszíntől, és ezáltal ha beszél csakúgy, általánosságban valamiről, olyankor nem tudok elmenni amellett, hogy neki tipik olyan a kisugárzása, mintha szemmel verne, valahányszor egy vele ellentétes extrém intro csajjal keveredik egy légtérbe.

Persze biztos nagyobb az esély egy aszteroida becsapódására, mint ezen agyszüleményem bekövetkezésére. Nyilván. Nyilván nem néz le, meg ilyenek.

Ijj, nem is tudom elképzelni, mit gondolhat rólam, amiért véletlen a kisbolt mérlegénél akarok fizetni, miközben kiveri a szememet a kassza pultja. Úgy tűnik visszamentem középkorba. Gratu van, Lili! Basszus.

Végül a két mini pogácsa lett egész napra az elemózsiám. Annyira mondjuk a testem nem örült neki, amit próbált ki is fejezni gyomorkorgatással, meg miegymással. Ez mondjuk elég creepy hang, bocs, ufók szálltak meg.

Az iskolai fotocellás ajtót benyomva átsuhan bennem annak a gondolata, hogy ha így folytatom, gondolataimnak köszönhetően rossz vége lesz a dolgoknak. Megint.

Amint belépek, a kezembe nyom egy random lány egy szórólapot, amin a jövőheti diáknap programjai állnak.

Kahoo! kvíz, kidobó verseny, plakát készítés, valami fogorvos tart majd kiselőadást, ezért kell hozni fogkefét. Bár, nehezen bírom elképzelni egy csoportos fogkefe orgia jelenetét. Gondolom, csak a látszat kedvéért, hacsak nincs valami titkos chip beépítve a fogkefékbe, amit végre lelepleznek. Elektromos fogkeféből kinézem.

Megvan az az érzés, mikor azért nem köszönsz, mert félsz, hogy nem halják meg? Próbálok udvarias lenni, meg ilyenek, de egyszerűen bármennyire is én vagyok a legszemfülesebb, aki észre veszi a szinte láthatatlanul beérkező tanárt, mégis én leszek az, akitől megkérdezik, hogy "Drágám, köszöntél?". Bár lehet, szimplán a matek tanár pikkel rám. Ő tipik az a nő, aki olyan nagyra tartja magát és az óráját. Ha nem tudjuk a másodfokú egyenletet, nem lesz belőlünk semmi. Ilyenkor persze úgy érzem, nem az iskolák hibáznak, hiszen ez a nő annyira nyomatja ezt az egészet, hogy a motiváció meglenne, viszont magával a centralizált tanulnivalókkal és azok részeivel vannak problémák.

De ha már nem is akarom nagyban látni az egészet, legalább a jelenlegi állapotot feldobhatnák valami kis élettanulsággal, ami kiszínezi a monotonítást.

Aki tanár, és erre sem képes, ő tényleg menjen el inkább filozófusnak, hogy önmagától megóvja a világot.

Agyalás vége.