Tükörgát (Átírás alatt)

19. A romlottság bűze

- Ez mi volt? - kérdezi csodálkozó arccal Lívia, én pedig csak hallgatagon visszatelepedek a pad támlájára.

- Semmi. - A francba. Méghogy semmi. Ebben a beszélgetésben több volt, mintha egyszerűen azt kapom a sráctól, hogy a szerelme bánatában felakasztotta magát. Ezzel mondjuk nem kéne viccelődnöm. Baszki... Mi van, ha tényleg ez történt? Emiatt szoktak aggódni az emberek egy másikért. Általában. Hogyha már más nem, akkor saját maga fogja ostorozni magát. De az is biztos, hogy nem én öltem meg a babát, aki miatt ezt tenné magával. Vagyis... Nem, én csak a választható utakat adtam meg neki. Hogy azok alapján döntsön. Vagyis...

Erre a döntésre én sarkalltam volna? Miattam döntött így? A fenébe... Mi van, ha én ültettem el a bogarat a fülében?

Annyira segíteni akartam neki, annyira bennem volt a késztetés arra, hogy a támasza legyek, hogy egyszerűen teljesen megfeledkeztem arról, hogy talán nem azt az utat kellene választania, ami a legegyszerűbb és számára a legkönnyebb. Hisz' a megelégedésért mindig verejtékesen meg kell fáradni.

De ami megtörtént, az megtörtént. Muphy törvénye. Eszti pedig nagyon is jól tudom, hogy csak heves kétségbeesésében árulta el a titkát, csak azért, hogy valahova vagy inkább vakibe belezúdíthassa. Kicsit örültem is, hogy talán mégis csak a barátjának gondol, de most rádöbbentem arra, hogy én csupán a lelki szemetesládája voltam. Semmi több. De ettől még bűntudatom van miatta és a baba miatt.

- Tudod, kire gondolok egyfolytában? - töri meg a gondolkozásomat és egyben a csendet Lívia, én pedig érdeklődve felé pillantok. -... Arra a lányra. Akit elgázoltak.

- Nem nagyon fújták fel a dolgot. Pedig szerintem még a tavalyi gólyabálos balhénál is nagyobbat üthetett a suli hírnevének - boncolom a témát.

- Jó, mondjuk múlt hét csütörtökön még kiselőadást is tartott az ofő, hogy az ilyet megelőzzük. Meg az igazgatónő is tartott beszédet.

- Hm. Igen... Egyébként fura, hogy csak azután tudnak az emberek észbe kapni, miután megtörtént a gond.

Líviával jókat tudok beszélgetni. Hasonlóan gondolkodunk, hasonlóan flegmának és sznobnak tartanak minket. Hasonlóan gyűlőlnek is minket azért, mert már leperegnek rólunk a rosszmájú beszólások és megjegyzések. Össze kellene fognunk. Ha a szerencsétlenek összefognának... Hm. Jól hangzik. De csupán egy édes álom egyelőre.

•••

Otthon, 20:02 a május végében

Hagyom a francba, a szépséget. Inkább eszek egy csokit. Sőt. Nézek valami filmet. Szerelem. Dráma. Vígjáték. Akció. Horror. Hm. Nincs valami olyan, ami ennek az ötnek a keveréke?

Lebaktatok a spájzhoz. Nagyon ritkán jövök ide. Inkább mondhatnám úgyis, hogy soha. Ebben az apróra méretezett, ám mégis elegáns és praktikus éléskamrában létezik minden földi jó: pattogatott kukorica, csokis keksz, M&m's, még húsvétról maradt KitKat buborék nyuszi, sajtos és békönös csipsz, egy kis nacho's szósszal, aminek csupán a csomagolását ismerem, az ízét aligha.

Aszta. Lassan haladok végig az édesszájúak mennyországán. Nocsak, találtam óriás gumicukrot is. Kér valaki mentolos nyalókát? A nyalókáról eszembe jut, hogy milyen sokat nevettünk, amikor beleragadt Anya kávébarna loboncába. Alig tudtuk kiszedni. Akkor nevettem talán életemben a legtöbbet. De annak már ezer éve.

Mintha valami furcsa érzés fogna el, miközben a szobám felé folyó rideg márványon caplatok a mogyorókrémes bödönnel a kezemben. A samba lépcsőtől és a konyhából árad fel óvatosan némi fény tompán. Ami kellemes a szememnek. Aztán enyhe nyikordulással benyitok a világos ajtómon. És beugrik valami.