Tükörgát (Átírás alatt)

18. Közeledő gomolyfelhők

2014. október 15.

A kis korlátnál ücsörgök. Mellettem két idősebb lány rajta csimpaszkodik. A zöld fémrúdon a festéket kapargatom, miközben félve pillantok oda a focipályán futkározó fiúcsoportra.

A madarak még csiripelnek, és a nyár emlékét őrző levegő frissesége bódító érzésekkel tölt el. Olyan, mintha az oviból átcsöppentem volna valami fura dobókocka alakú házba, ahol a íves zöld táblákról kell lemásolni furcsa rajzokat, ilyen krikszkrakszokat. De ennek mi értelme? Nem tudom. De az biztos, hogy most már ciki a babázás, a könyves polcon épített babaházban barbiekkal való játszás; ha esténként Anya mossa meg hosszú, aranybarna hajamat; ha a tévében a Minimaxon a Bibi és Tinát nézem áhitattal; ha titkon hercegnőket rajzolgatok elmerengve... Ez most már mind tiltott dolog. Kivéve persze, ha nem látják, és titokban tovább folytathatom otthon.

De most nincs velem se Kicsi Maci, se Nagy Maci, se Barna Maci, se Almarci, se Napsi baba, se Bea baba, se Majomka, se Breki Béka. Most egyedül vagyok. És alig várom, hogy végre megint haza érhessek. Hogy Bea baba homlokára puszit hinthessek, és Napsi babát pedig elringathassam a két kezemben miután megvigasztaltam.

Mikor megkérem Anyát, hogy hozzon még pár barátot Breki Békának, akkor csak mindig megrázza a fejét. Azt suttogja, nem lehet... Apától nem merem megkérdezni, mert ő mindig dühös. Folyton csak kiabál. Így kénytelen vagyok Melisszától lopkodni pár játékot. Ő is szokott még játszani velük, de már sokkal ritkábban.

De még messze van a délután. Nagyon. Biztos velem van a baj, hogy nem jön ide hozzám senki. Mert én vagyok a legbénább mindenhez. De én nem csak a bénák közé tartozok. Én köztük is a legszerencsétlenebb vagyok. Ha tesin váltóverseny van, az én lassúságom miatt nem nyer a csapatom; ha matekból dolgozatot írunk, mindig csak közepest kapok; ha az osztályban csoportmunka van, én abban inkább csak néma megfigyelő vagyok, bár sokszor tudnék tök jó dolgokat mondani, de őket ez nem érdekli. Mindenki azt mondja rám, hogy ő az a lány, aki nem beszél, meg hogy ő a csendes.

Most is csak egymagam üldögélek. Mit csináljak most? Ki fognak röhögni vagy belém kötnek, amiért egyedül vagyok. Inkább felállok és sétálok egy nagyot. Nem, az nem jó. Mindenhol az osztálytársaimat látom, akik nem szeretnek engem. Még sokáig lesz kint a napközi. Mitévő legyek? Bárcsak vége lenne már! Felszállnék a boldogságom kulcsára, a buszra, ami végre hazarepíthet. Otthon elővenném a babapiskótát, amely ízeit bő tejbe mártogatott omlósságában élvezném. A csudába is, hogy most ezt nem lehet! Bár, lehetne. Bárcsak sorakozót fújna már fült süketítő sípjával Eszti néni.

- Ne mássz fel a fára, Kristóf! - hallom végre Eszti néni hangjával egyetemben a sípszót. De aztán feleszmélek, hisz' csak valami szeleburdi gyerek feszegeti az iskola íratlan szabályait.

Aztán kitódul sok-sok nálam sokkal idősebb nagylány és nagyfiú az udvarra vezető üveges ajtón. Tőlük mindigis féltem. Ők már a nyolcadikosok. Bármikor idejöhetnek, a védtelen Améliához. De szerencsémre van valaki köztük, aki soha az életben nem bántana. Épp felém tart. Rámmosolyog. Én vissza őrá.

- Szia - térdel elém a pihe-puha zöld gyepen vidámságot szórva felém derűs arcával.

- Szia - köszönök halkan, de kicsit jobb kedvre derülve, hogy láthatok végre egy ismerős arcot.

- Mi újság? - kérdi kedvesen, én pedig csak tanácstalanul vállat vonok.

- Semmi különös - motyogom hűvös kedvvel. Ellenben Melissza boldog. S a körülöttem lévő pihefehér pongyola pitypangokat ráérősen elkezdi összegyűjtögetni kis csokorba, vékonyka kacsójába.