Tükörgát (Átírás alatt)

16. Szeretetcsillag

Depresszió. Magány. Önbizalomhiány. Evészavar. Különös képek a fejemben egy vak fiúról és egy vörös hajú nőről. Próbálom megérteni a világot, ami úgy vesz körül engem, mint az a sötét anyag az űrben. De valahogy mégis ugyanott kötök ki. Mind testben, mind lélekben. A hengerelt acélból fabrikált sínek között.

Még magam sem tudom felfogni, hogy voltam képes az íves vasúti elemek közé feküdni. Esküszöm, jó érzéssel tölt el, hogy végre valami őrültséget csinálok. Már évek óta a gátlásaim és a dermeszthetetlen félelmem irányított.

Felidézem az ide vezető utamat. Miközben a testemmel azon voltam, hogy az örökre zöldbe öltözött, élettel teli mamutfenyők között valamilyen békés, nyugodt helyre találjak, amíg a lelkem teljesen másfele lett elkalauzolva... A fekete, de mégis színes csillagoktól ragyogó kozmoszba.

Ahol ráadásul egy igazán különleges fiúval beszélgettem még nála is különlegesebb témáról.

- Dominik. - mormolom a nevét alig hallhatóan, miközben a kék égboltozat habos bárányfelhőit tanulmányozom elmerengve.

Vajon mikor ér ide az a skarlátvörös vasparipa? Sőt, van egy ennél is jobb kérdésem! Mikor ér ide az anyám... és a haragja? Bele se merek gondolni abba, hogy mennyire ideges lehet, amiért elszöktem. Biztos, halálra aggódja magát.

Ebben a tudatban kelek inkább fel a hűvös sínekről. Most épp amúgysem volt a terveim között, hogy ne adj' isten véget vessek a lelkemet mardosó fájdalomnak.

Ahogy a kacskaringós - hófehér nárciszok övezte - keskeny ösvényen ballagok erdei nyaralónk felé, hirtelen eszembe jutnak a szegény, világtalan fiú szavai.

Én csak a képzeletemnek kell, hogy éljek, míg te a saját valóságodnak.

Ezt mondta. Szerintem nincs teljesen igaza. Sőt, ostobaság. Elvégre mindenki a képzelete és a valóság ötvözetében éli mindennapjait. Ahogy ez történik velem most is, miközben egyre közelebb érek méretes apartmanunkhoz.

Már közvetlenül a Range Rover terepjárónk garázsa mellett haladok el, de a kocsinak csak a hűlt helyét találom a tárva-nyitva hagyott autóparkolóban. Aztán kisvártatva az őszbarna falécekből kirakott víkendházunk gesztenye színű bejáratához érek. Már épp lenyomnám a kilincset, amikor valaki belülről megelőz.

A következő pillanatban Anya feldúlt tekintetével találom magam szemben.

- Mégis hol voltál? És egyáltalán miért mentél el órákra a tudtom nélkül?! - kérdezi felszaladt szemöldökkel indulatosan, miközben meghunyászkodva felballagok a szobámba. - Lili, kérdeztem valamit! Jó lenne, ha válaszolnál!! - érzem a bosszús szemeit a hátamon, miközben követ a magánszférámig.

- Hagyj már békén! - szólok oda Anyának ingerülten, s közben lerogyok a puha franciaágyamra.

- Továbbra sem válaszoltál! Hol voltál... Amélia?! - hangsúlyozza ki a mondandója végén hangoztatott becses nevemet, amit a kérésemre már évek óta nem ejtett ki a száján. Most viszont megszegte a szavát.

Talán azt még valahogy eltűröm, hogy a fura álmaimban a teljes nevemen szólongassanak, azt viszont már kevésbé, ha pont ő hív így. Úgy tűnik betelt a pohár, és az amúgyis már hónapok óta felgyülemlett érzéseim hatására olyat mondok, amit megbánok.

- Ha még egyszer így merészelsz hívni, inkább visszamegyek abba a kibaszott "börtön"- be! - sziszegem.

Merész kijelentésemre az anyám csak megvetve megrázza a fejét.