Tükörgát (Átírás alatt)

14. Az Idegen

Felidézem, ahogy a nővérem, Melissza megpróbálja felszedegetni a jéghideg padlót borító apró porcelán darabkákat, de munkálatát nem tudja befejezni, mert az apám megállítja benne...

  Ugyanezt érzem, mikor a halk suttogás tulajdonosa átkuszik a becsapódott, törött üvegű erkélyajtó mögötti szobámban. Egyedül a huzat miatt megkárosult ajtó áll közém és az árny közé. Már rég felszedegethettem volna az éles szilánkokat, de a lábam földbe gyökerezik.

  Mi történik?

  Magam sem tudom már, hogy hogyan kerülhettem ilyen kietlen helyzetbe, de annyi bizonyos, hogy teljesen lesokkolódtam. Csak azt nem tudom eldönteni, hogy az erkély ajtó megkárosodásától, vagy pedig a képzeletem szüleményétől. Mert abban is egész biztos vagyok, hogy nem valamiféle szörnyű természetfeletti erő akar bekebelezni... Bár, azok alapján, amik eddig történtek velem, még ezt is elképzelhetőnek tartanám.

  Megrezzenek, ahogy egy vonat süvőltő hangját érzékelem a távolból. Szerencsémre a cipőm és a zoknim rajtam maradt, így nem tartok attól, hogy esetleg belelépjek a hegyes végű üveg szilánkokba, miközben az erkélyem széléhez sétálok, kezemmel gondosan elhúzva az utamba szegődő ágakat.

  Sikerül egy aprócska nyílást képeznem a belógó zöld lombokból, melybe kémlelve szemeimmel felfedezni vélem a fák rengetegéből kitüremkedő piros fénycsóvát, mely valójában a száguldó vonatot testesíti meg.

  A piros vonat, amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan megy. Márcsak az ismételt dudálását hozza vissza az egyre erősödő légmozgás.

  Ismerem ezt a vonatot. Sokszor voltunk már itt, úgyhogy tudom, hogy merre megy, és azt is, hogy hányszor suhan el a tópart mentén.

  - Lili, jól vagy? - szalad be rémülten, zihált testtel az anyám.

  Ahogy látom, még papucsot sem vett, annyira sietett. Szóval nemtörődve azzal, hogy felsérthetik a szilánkok a talpát, odasiet hozzám. Közben lábai alatt csak úgy ropognak az apró üveg darabkák.

  - Mutasd a talpad! - kéri kétségbeesetten.

  - Nincs semmi baja - és a rozoga fakorlátnak támaszkodva, felemelem az egyik, majd a másik bakancsos lábamat, ezáltal bizonyítva sértetlenségemet.

  - Annyira félek, hogy valami bajod esik... - ölel szorosan magához, azonban én kibontakozok a karjaiból.

  - Jól vagyok... Nincs... nincs semmi bajom. Inkább magaddal foglalkozz! - és a lábára szegezem közönyös tekintetemet, mire ő is odakapja a fejét.

  - Ó, basszus! Kérlek, hozd ide a papucsomat. Ott van lent, a bejáratnál.

  Hát, igen. Nála kb. mindig eddig tart az anyukás szerep. A megható pillanatok nála - és nálam mindinkább - nagyon hamar lezárulnak. A céljainkra való - szinte már-már ösztönös - orientáltság mindigis a racionálisabb felfogás felé terelt. Ez az egy dolog nagyon közös bennünk. De persze nyilván jólesik az, ha törődve érzem magam, csak ebből a fajta "szeretet" - ből már nagyon régóta nem kaptam semmit. Senkitől. Ezért is kezelem az efféle helyzeteket eléggé ridegen és tartózkodóan.

  Leérek a földszintre, azonban az előszobában ledermedek. Nem, nem abból kifolyólag, hogy esetlegesen döntésképtelenné váltam volna Anya sokszázezer papucsát látva. Hanem amiatt a bizonyos valami, vagy mindinkább valaki miatt, kinek árnyéka a bejárati ajtó kicsike ablakain keresztül eltakarja a napkorong erős fényét. És ez az árnyék bizony engem is megvetve elsötétít.

  Az ajtóhoz lépdelek szinte már-már lopakodva, nehogy kirajzolódjanak előtte a behomályosított üvegablakon keresztül a testemnek körvonalai. Kikémlelek az ajtón lévő aprócska lyukacskán, melyet pont erre a célra hoztak létre. S ebben a pillanatban az illető elkezd hevesen kopogtatni az ajtón. A kémlelő nyíláson át egy dús, szőkésbarna hajkoronát vélek felfedezni, mely hosszban majdnem eléri ennek a valakinek a széles vállait. Ezen benyomásom alapján, arra merek következtetni, hogy a türelmetlenül kopogtató illető egy fiatal férfi. Aztán a kicsiny lyukon át azt látom, hogy az eddig nekem háttal ácsorgó szerzet, hirtelen felém fordul. Megszeppenten pislogok párat, de nem az arca miatt. Hanem pontosan amiatt, hogy a férfi egy fekete, íves napszemüveggel fedi el fejének ékét. Így csak annyit tudok megállapítani, hogy a férfi nem is férfi. Inkább egy velem egykorú fiú, mert fiatalos a testalkata és feszesek a látható vonásai.