Tükörgát (Átírás alatt)

4. Az ígéretlen ígéret

Összerezzenek, amikor hallom az étkezőből Anya hívását.

  - Lili! Lejönnél egy kicsit?!

  Lehempergek az ágyamról, kimegyek a szobámból, és lassan elindulok lefelé a lágy fényekkel kivilágított samba lépcsőn. Vajon mit akarhatnak? Remélem nem a balesetes videó kapcsán érdeklődnek. Odaérek az étkezőhöz, és keserűen nyugtázom, hogy a gondolataim beigazolódtak. Apa a tabletet a kezében szorongatva rám néz.

  - Lili, ezt a felvételt is láttad? - és felém mutatja pont azt a részét a videónak, ahol a semminek beszélek.

  - Igen, persze - bólintok zavartan.

  - Az a lány ott - és arra a pontra bök, ahol épp Lívia mellett ácsorgok döbbenten - nagyon hasonlít rád.

  Szerencsémre nem annyira jó a videó képminősége, hogy kilehessen venni az arcomat, így nyugodt szívvel hazudhatok.

  - Apa, én ekkor még a suliban dekkoltam. - és megpróbálok minél nagyobb felháborodást kelteni magamból a szüleim felé.

  - Jó, nyugi. Csak azt mondom, hogy nagyon hasonlít, és nem azt, hogy az te vagy.

  - Édesapáddal inkább arra lennénk kíváncsiak, hogy vajon ki lehett ez a bátor fiatal, aki ilyen jól helytállt egy ilyen helyzetben.

  Micsoda? Most komolyan arra kíváncsiak, hogy ki volt az a személy, aki nem tudta megakadályozni, hogy az áldozatnál beteljesedjen a vég? Ha elárulom a tettemet, akkor minden bizonnyal én lennék a családban vagy akár az egész környéken a csodabogár. Nem, ilyet soha nem tennék. És egyébként is... Minden csoda három napig tart.

  - Talán valaki a sulimból. - ez eléggé kielégítő válasz a részemről mind feléjük, mind saját magam felé. Elvégre az a valaki a sulimból meglehetősen sok diákot érinthet. Akár engem is. Annyi biztos, hogy most már nem sózhatják rám, hogy hazudoztam.

  - Végülis már mindegy. Amúgy se tudták megmenteni.

  Ha az a nő nincs ott...

  - Milyen nő? - kérdezi Anya, én pedig feleszmélek, és rájövök, hogy hangosan gondolkodtam.

  - Én... Csak az áldozatra gondoltam. - hazudom.

  - Nyugodjon békében. - fejezi ki együttérzését a lány rokonai felé Apa. - Állítólag nem budapesti. Csak eljött ide meglátogatni a rokonait.

  - Micsoda szerencsétlenség. - mondja halkan Anya.

  - Ezt kitől hallottad?? - vágok közbe.

  - Nézd csak... - és egy másik cikket mutat a tableten - Már a csapból is ez folyik.

  Gyorsan elolvasom a cikket, majd kicsit lejjebb görgetek, és egy újabb érdekes címre leszek figyelmes az ajánlott tartalmak között.

"Különös felvétel készült a gimnázium melletti balesetről"

  Most már lesz, ami lesz, rábökök.

"Kevés tanúja volt a délutáni órákban történt fővárosi tragikus balesetnek, viszont egy rejtett kamera felvétele igazolta, hogy az áldozat a balesetet követően pár percig még életben volt.
A videón ugyanis tökéletesen ki lehet venni egy másik lányt, aki a balesetet követően szinte azonnal ott terem a helyszínen, majd a kezét az áldozat szívére teszi. Ezután vélhetően egy másik személy felé fordul - aki már nem látszik a képkockákon - és hevesen bólogat. Ez annyit jelenthet több szakember szerint is, hogy a lánytól megkérdezték, hogy az áldozat él-e még, ő pedig magabiztos bólogatással jelezte, hogy az áldozat még életben van a balesetet követő percekben.
Ezután következik a felvétel hátborzongató része, ugyanis a lány elfordítja valaki/valami felé a fejét, de a kamerán nincs ott az a személy, akihez a szavait intézte. Ezután visszafordul az áldozat felé, és pár másodpercig csak bámulja... "

  A hideg is átfut rajtam, amikor a szöveg alá beszúrt videót ismét megnézem. Biztos csak a sokkos állapotom miatt képzeltem be olyan dolgokat, amik nem is léteznek.

  Visszaadom Apának a készüléket, majd gyorsan felmegyek a szobámba.

  Nagyjából 22:30-ig tanulok a holnapi történelem felelésre, majd befekszek az ágyamba, és leoltom az éjjeli lámpát.

  Másnap a szokottnál erőszakosabban ébreszt a telefonom. Kinyitom a szememet, majd ránézek a rezgő kütyüre. Hisz' csak 2:14 van, és én egyáltalán nem állítottam be ilyen korai időpontra ébresztést.

  A május lágy szele simogatja meg az arcomat, miközben leállítom a telefonomon az ébresztőt. Vajon ki nyitotta ki az erkély ajtómat?

  Lehúzom magamról a takarómat, majd kimegyek az erkélyre. Látom a hatalmas, világító holdkorongot, amit megszámolhatatlan mennyiségű csillag vesz körül. Alatta pedig a békésen szunyókáló várost veszem szemügyre.

  A vörös hajú nő megáll mellettem az erkélyen, és ő is elkezdi bámulni a végtelen horizontot. Most hosszú, hófehér ruha borítja, melynek kar része vízesésszerűen tovább omlik a szoknya aljához, s mikor a gyengéd szél megtépázza a finom anyagot, a karomnak súrlódik. De nem érzem. Mintha csak a hangját hallanám és a szél zúgását, de a testem nem érzékel semmi mást.

  - Mit keresel már megint itt? - kérdezem tőle most már sokkal nyugodtabban, szinte beletörődve abba, hogy lehet a nőt már soha töbé nem tudom lerázni.

  - Azért jöttem, hogy segítsek. - közben a tekintetét az ég felé emeli.

  - Miért kéne segítened? És miért pont nekem?

  A nő rám néz.

  - Mert egy olyan életre vágysz, amitől örökre boldog lehetnél. - mondja nyomatékosan. - Az a sok tökéletes fotó a közösségi oldalakról már befészkelte magát a fejedbe. Tudom, hogy erre a tökéletességre vágysz. Ne próbáld puszta szerénységből tagadni.

  - És neked ehhez mi közöd van? - kérdezem tőle kíváncsian, nyugodt hangvétellel.

  - Hamarosan megint eljövök hozzád, és elviszlek valahova. Ott majd minden kérdésedre választ kaphatsz.... De most aludj.... Csak aludj. - suttogja a fülembe.

  Feleszmélek. Ismét az ágyamban találom magam. Ezek szerint csak álom volt. Vagy mégsem? Az erkély ajtó nyitva áll. Kilépdelek a balkonra, de ezúttal nem találkozok senkivel. Aztán hirtelen beugrik, hogy tegnap este nyitva hagytam lefekvés előtt.