Tükörgát (Átírás alatt)

15. Tükrök

Ijedten kapom a lábam felé a fejemet. Nem látom, de mégis érzem, hogy testem valamiféle hideg, sík és mindinkább szilárd felületen ácsorog. Nem látok semmit. Csak az a nyomasztó érzés fog el, hogy valahova megint be vagyok zárva. Aztán egyik pillanatról a másikra már nem is érdekel semmi. Már így is eléggé kimerült vagyok ettől a héttől, a fénytelen űrben pedig amúgyse tud senki lenyomozni, ezért csupán egyetlen egy percre lecsukom bágyatag szemfedőimet, és elképzelem, hogy jól érzem magam, hogy boldog vagyok. Annyira elragadtat ez a belső érzés, hogy még a sötétségben is világosságot vélek felfedezni. Aztán már nem is tudom eldönteni, hogy mikor nyitom fel újra a szemeim világát, mert a sok fény, amit ettől az igencsak eufórikus érzéstől kezdtem el érzékelni, összesűrűl azokkal a fényekkel, melyeket a pár méternyire előttem haladó fiú idézett elő.

   Ez a látvány egyszerűen leírhatatlan, mert ilyet még soha nem láttam. A fiú széles vállainak körvonalai furcsa, kékes fényektől kezdenek el ragyogni. Valami lehet a fiú kezében, melyből a szivárvány eddig nem észlelt legkülönösebb és számomra legszebb színei fakadtak ki, melyek a sötét űrben egyre feljebb és feljebb szöknek. A fények miközben egymással hadakoznak, hogy melyikőjük találja meg a megfelelő kiutat ebből a fekete veremből, furcsa mód, váltogatják külsejüket: egyik pillanatban a kék versenyg a zöld árnyalataival, a másikban már a piros tör utat a sárga vakításából.

   És a legszebb az, hogy míg én a sötétből pásztázom - egyre feljebb nézve - e fényözön varázsos játékát, addig rájövök, hogy innen van kiút.

   A fiú - aki Dominiknak nevezi magát - hirtelen felém fordul. A kezeiben egy világító gömb lapul, mely a vakító színkavalkádnak szolgál fényforrásul.

   Ismét azt az irányt kezdem el pásztázni, amerre a fények vándoroltak, és hirtelen valami egészen különlegeset tapasztalok: a kék szín mámorosan kóvályog egyre feljebb és feljebb, mígnem a mögötte húzódó vele azonos árnyalatokban pompázó hosszúkás fénycsóvájával együtt - elhagyva a többi színt - utat tör magának, majd egy csillag testében egyesül árnyalataival; a kéket követi a zöld, a piros, a sárga és ezernyi másfajta szín, melyekről már meg sem tudnám állapítani pontos megnevezésüket. Egész egyszerűen minden szín belebújt a fekete űr világító virágszirmaiba, a csillagokba.

   Visszatekintek a még mindig napszemüvegben ácsorgó Dominikra. Közelebb lépdel hozzám, majd átadja nekem a gömböt amely - most, hogy már nincs megtöltve semmi félyessel - üresen, sötéten és meglepően hidegen tapad az izzadságtól nedves bőrömhöz. Megint felnézek és a látványtól, amely elém tárulkozik a megszámolhatatlan fényességes égítesttől, egyszerűen eláll a lélegzetem. Aztán egyre hevesebben kezdem el venni a levegőt.

   - Te... - keresem a szavakat -... te semmit nem látsz? - a válaszra várva tekintetemet leszegem a földre, ahol meglepő módon azt látom, hogy áthatolhatatlannak tűnő üveg rejlik, melyen a világűr aprócska planétái tükröződnek vissza. Úgy döntök, szemeimet inkább Dominik felé fordítom, mert nagyon érdekel a felelete s annak súlya.

  - Nos... Ebben a sötétben te még mindig többet látsz nálam. Irónikus, nem? - mosolyodik el, és válaszra sem várva, folytatja. - A kérdésedre válaszolva... igen, tényleg nem látok semmit.

   - Szóval, úgy érted, ahogy én gondolom. Vak vagy. - jelentem ki.

   - Ja ja. - közli lazán. - Ahogy mondod... Vak vagyok - és elmereng.

   - Mióta? - ragadok le a témánál.
Dominik egyszerűen megvonja a vállát.

   - Régóta. Kiskorom óta.

   - De valaha láttál már valamit a világból, nem? - kérdezem bizonytalanul.

   - Volt rá "kemény" nyolc évem, hogy mindent kitapasztaljak az életből, melyet nagyjából nyolcvan év alatt kellene megkapnom.

   - Csak nyolc éves voltál... - suttogom. - Egy nyolc évesnek még nem ennek kellene a legfontosabbnak lennie az életében - ezen kissé elmélázok.

   Én már nyolc évesen is rettegésben éltem.

   Ugyan láttam dolgokat a világból, de az mind csak felszínes volt. A legbensőségesebb dolgokat maximum csak súrolta a szörnyű családi hátterem.

   - Min töprengsz? - szakít félbe Dominik.

   - Én csak... - vállat vonok. - Csak kicsit elgondolkoztam.

  - Elgondolkoztál azon, hogyan tudnál azonosulni a helyzetemmel. - erre a kijelentésre a szám már nyílik is, hogy ezt a mondatot álszent módon megcáfoljam, azonban ő közbe vág. - Nyugodj meg. Van párhuzam. Az egyikünk élete ilyen, a másikunké olyan. Nem szükséges összehasonlítanod a kettőt. Mert a vakság és a testi-lelki sérültség két, egymástól független probléma. Én csak a képzeletemnek kell, hogy éljek, míg te a saját valóságodnak. Na, ez a különbség.

   - Hogyan történt?... Hogyan lettél vak? - érdeklődök.

   - Egy betegség megtámadott. Az orvosok már nem tehettek szart se. - ezt kissé indulatosan teszi hozzá.

   - Ez... Miféle betegség? És hogyan kaptad el?

   - A betegség...- kissé hezitál -... egy genetikai betegség. Már nem fontos.

   - Értem. - nem szívesen akarom úgy faggatni, hogy nem is ismerem. - És hogyan kerültél ide? - váltok témát.

   A vak fiú ebben a pillanatban leveszi sötét napszemüvegét, én pedig akaratomon kívül is - a kíváncsiságomra hagyatkozva - az arcára pillantok.

   Tengerkék íriszei ugyan nem az én mogyoróbarna szemeimet kutatják - hanem kevéssel a fejem mögé irányulnak - tekintete viszont felém szegeződik. A szemein kissé a kancsalság tükröződik, ha folyamatosan egy pontra fókuszál, de ez az ő esetében egyáltalán nem zavaró.

   Ha ezeket az aprócska, örökös hibákat nem nézem, akkor egy igazán kedves, egészséges színű arcot tudhatok a látószögemen bellülinek.

   - A Vörös hozott ide. - feleli.

   - A Vörös. - ismétlem halkan. - Ő Effi, igaz?

   - Effi. - kicsinyke megvetést érzek a hangjában, ahogy ő is megismétli az én mondandómat. - Téged is ezzel a gyomorforgató bemutatkozó szöveggel untatott? - kérdezi hamis mosolyt erőltetve az arcára.

   - Ennyire aljasnak gondolod? - kérdezem elgondolkozva azon, amit mondott.

   - Semmit nem tudsz róla. Mindenkinek ugyanúgy a kis bájos "Effi" - ként mutatkozik be. Ha már nem hajlandó elmagyarázni a hullajelöltjeinek, hogy mi fog velük történni, legalább ezt az egyet bevallhatná nekik. - ekkor csalóka mosollyal - továbbra is megvetően - megrázza a fejét. - Ez az egész hely egy rohadtul aljas átverés. - jelenti ki, mire én összehúzott szemekkel megborzongok.

   - Ez a fekete ajtókon túli tiltott terület, ugye? - kérdezem ridegen.

   - Ó, hogy most ennyire sötét van? - válaszra sem várva folytatja. - Nos, be kell, hogy valljak neked valami fontosat. Ha már találkoztál a kétes hírű, ahogy te mondtad, "Idegen" - nel, akkor tudnod kell valamit: ahol most vagy, és akivel vagy, az mind csak látomás; jól gondoltad, tényleg a képzeleted szüleménye ez itt mind. És hogy vajon miért is képzelődsz? Miért ilyen tudatosak is az álmaid?

   Lélegzet visszafolytva hallgatom. És a válaszán én is elképedek.

   - Mert hamarosan téged is elér a vég.

   Az üveg gömb hirtelen kicsúszik a kezemből, s szilánkosra törik, akár az erkélyajtóm terebélyes ablaka.