Tükörgát (Átírás alatt)

20. Ki vagyok én?

A fürdőszoba elnyeli a gondolataimat. Ilyenkor sokat elmélkedek azon, hogy milyen is az egó rabságában leélni egy teljes életet. Minden gondolatom a cselekvéseim ösztönszerű működését jelenti. Ez megrémít.

  Felhajtom a vécé csészét, felnyúlok a torkomba, hogy hánytassam magam.

  Van-e az emberfiának e kerek bolygón, abban a fura szignálban rekedt agyalkotta személynek még egy ilyen önző (vagy inkább önzetlen?) életbarátja a képzetben?

  A fehér márványkövön tanulmányozok pár kósza hajszálat. Igen, hajszálakat, a hosszú barna csóvákat. A márványon olyan különös minták rajzolódtak. Akár egy tejútrendszer.

  Tudom, a csillagok nagyon alattomos metaforának számítanak. De ugye attól még, hogy valami közhelyes, lehet még igazságalapja.

  A jútubon hallgattam egy kozmetikus nő hangját csak úgy háttérzajként, amíg megpróbáltam legalább egy enyhe nőiességet kölcsönözni a természetes babarózsaszínen maradt körmeimen. A kozmetikus azt javasolta - bár inkább figyelmeztetett -, hogy ne napozzunk, se szolizzunk, ész nélkül napsütötte délelőtt meg plána ne tekeregjünk bicónkkal, mert bizony így alakul ki a narancsbőr, meg aztán az öregedés is hamarabb beindul. Hogy ennek pontosan mi is a biológiai háttere, azt én már meg nem magyarázom. Bár, drága Viktória barátnőm biztos besegítene a technika spiráljában.

  De én, mint vakító fehér vámpír ezzel csak hitegetem magam. Mert azért, ha másért nem, egy kevéske C-vitamin adalék kárpótlásáért igazán kikecmereghetnék ebből a nyári modern wellnes faszom csoda-börtönből.

  Kár a szóért. Nem is értem magam, mit művelek! Itt ülök a wc előtt, és a torkomba nyúlkálok (mintha már ne vinnék be elég "bacit" lelkem segedelmével).

  Ez egyáltalán nem vall épeszű gondolkodásra, Lili! Na, de a nővérem talán az volt? Bár annak volt apropója: elvégre apám kegyetlenkedései miatt a halálba itta magát.

  Apám igaz, ami igaz, csak ritkán verte őt. De amikor annak az embernek a fejében elpattant valami, vagy ha úgy tetszik "elgurult a gyógyszer" (kellett volna gyógyszer neki, csak a családsegítőt nem hívtuk időben), akkor nagyon durva volt az elsőszülöttjével.

  Velem nem. Csak az idősebbel.

A világ már elkészült. És tökéletes. De az ember kapzsi, mindig ha valamit végre megkap, mégtöbbet akar. Én úgy érzem, semmit nem kapok. Mindig adok, adok és adok. És cserébe még egy "köszönöm, Lili"-re se tartanak.

  A hánytatás nem sikerült jól. Jobban mondva csak a kézfejem lett a fogaim élétől vörös heges.

  Ez még nem a bulímia. Most először próbáltam hánytatni magam. Dugába dőlt a tervem.

  Utálom a zuhanykabinokat. Nincs klausztrofóbiám, de egy kis gyógyszeres kapszula összetevőjének érzem magam. Nyers hús és vér egy anyagban. Én alkotom benne az élőtestet, amely képes az osztódásra.

  Addig folyatom a vizet, míg el nem fogy belőle minden meleg.

  Amikor intézetbe kerültem, csak annyit tudtam, hogy vissza fognak vinni apámhoz. Melisszával együtt.

  A könnycseppek összefolynak a fejem felett gyengéd forrót permetező zuhánysugáréval, miközben sírástól feldagadt szemmel mélázok el.

  A vízben ázva kimondom.

  — Soha nem fogom tudni bizonyítani — mondom lemondóan. — Senki nem fog nekem hinni.

  A törülközőt valahányszor a fürdés után magamra terítem, olyan mintha valaki átölelne. De komolyan.
 
A sorstársak. Az ember közösségi lény. Az összetartozás ereje képes felvértezni. A társ társ marad. Legyen bármilyen a társ.