Tükörgát (Átírás alatt)

3. A keserű igazság

Az otthonomig vezető út csendesen telik. Teljesen beleveszek a gondolataimba, no meg rengeteg kétely kezd el gyötörni. A házunk előtt megállok Líviával szembe.

  - Tudtad, hogy tőletek csak pár utcával lakok arrébb? - kérdezi Lívia bizakodva, miközben áfonyafekete hajába belekap a szél.

  - Nos, ezt jó tudni. Akár együtt is eljöhetnénk a napok végén a suliból.

  - Ja, az jó lenne. Amúgy mondtam már, hogy szép a házatok? - kérdezi őszinte mosollyal, mire az én vonásaim is megenyhülnek.

  - Nem, de köszönöm. Apukámnak van egy építőipari cége, anyukám pedig divattervező... Szóval... Így talán érthető, hogy miért huszonegyedik századbeli a házunk.

  - Az apud oké, de az anyukád? - válaszra sem várva folytatja - Komolyan divattervező? Azta!

  - Hát, igen. Ő egy igazi egyéniség. Mindig is felnéztem rá, de kicsit irigylem is. Elvégre csodás az élete, olyan jól fizető munkája van, amit szeret csinálni, apukámmal elképzelhetetlenül erős az a szerelmi és egyben szeretet általi kötelék köztük, és ahogy mindig meghallgat engem...de úgy mintha a legjobb barátnőm lenne.

  Lehet, kicsit túl sokat áradozok róla, de jó elmondani ezt egy olyan embernek, aki végre meghallgat.

  - Úgy beszélsz, mintha csodálnád.

  - Sokat tanultam tőle. Neki tökéletes az élete, bár voltak mélypontjai, de azokat mind leküzdötte. Hihetetlenül erős nő. - suttogom most már.

  - Hű... Hát most, hogy ezt így mondod, kicsit sajnálom, hogy én nem ilyen szülők gyerekének születtem. Akkor minden bizonnyal nem is ilyen géneket kapok, és akkor talán nem így néznék ki.

  - Sajnos nem mi választhatjuk meg a családunkat.

  - Sajnos? Én úgy látom, te nem szorulsz ennek a szónak a kimondására. - mondja kicsit nyomatékosan.

  - Hidd el, nekem sem fenékig tejfel az életem... Nos, erről még sokat beszélhetnék... - komorodok el.

  - Ne haragudj. Már megint magamat kezdtem el sajnáltatni.

  - Nem, dehogy! Átlagos problémákról beszélgetünk. És igen, sok esetben nem tehetünk arról, hogy milyen külsőnk van. - szakadok ki.

  - Hát.. Örülök, hogy ezt mindketten így gondoljuk. Most már nem akarlak tovább feltartani. Szia!

  - Szia!

  Egy darabig még nézem, ahogy távolodik a nyugodt, kertvárosi utca fejünk felett áthajló fehér törzsű nyírfasor szellős alagútján, majd bemegyek az imént dícsért modern házikóba. Kicsit dohosnak érzem a levegőt, úgyhogy a nappaliban és a konyhában kitárok pár ablakot. Ezután felmegyek a szobámba, és levágom magam a makulátlanul bevetett ágyamra. Bekapcsolom a telefonomat, és gyorsan átolvasom a mai nap híreit, hátha megtalálom a park melletti autóbaleset sztoriját.

  Nem is kell túl sokat keresgélnem, mert gyakorlatilag a nap legfelkapotabb cikkei között az első helyen áll. Rákoppintok, és hirtelen kicsit megijedek a cikk címétől.

"Tragikus baleset egy gimnázium közelében - videó"

  Videó? Miféle videó?? Remélem én nem vagyok benne. Márcsak az hiányozna, hogy belekeveredjek egy ilyen ügybe. Elkezdem olvasni a cikket.

"Gyalogost gázolt el egy autó a délutáni órák folyamán Budán a hatodik kerületben. Az áldozat, egy fiatal lány megpróbált átkelni a Szellőrózsa Kéttannyelvű Gimnázium melletti forgalmas főúton, amikor egy szürke Audis későn vette észre, és elütötte.
Ugyan kihívták a mentőket, de a lány a helyszínen az életét vesztette.
Az alábbi videót egy rejtett kamera vette fel."

  Rábökök a videóra, és pár másodperc múlva megjelenik a képkockákon egy autós, aki hosszú dudálást hallat, de túl későn. A lány felcsapódik a szélvédőre, majd a teste visszagurul az aszfaltra. A sofőr még a kocsiban ülve hívja a mentőket, majd lassan kiszáll, és odasétál a lányhoz. Teljesen sokkos állapotba kerül. Látni rajta, hogy nem képes segítséget nyújtani ebben a stádiumban. Inkább leül az út szélére, és megvárja a mentősöket. Utána érkezek én.

  Látom, ahogy megpróbálom Lívia segítségével felemelni a lányt, hogy az út szélére vigyük, azonban... Ledöbbenek. A hidegség fut át a gerincemen, amikor látom, hogy nincs is ott semmilyen vörös hajú nő. Csak nézek ki a semmibe, és mintha a semmivel beszélgetnék...

  Gyorsan bezárom az ablakot. Egyszerűen képtelen vagyok megemészteni a látottakat. Nem őrülhettem meg. Tudom, hogy nem. Lehetetlen, hogy az egészet csak beképzeltem volna!

  A napom további részében sokszor merengek el. Arról, hogy vajon mennyire csináltam magamból hülyét, és hogy vajon mi történhetett velem. Este vacsora közben a szüleimnek is feltűnik a szótlanságom, de megpróbálják oldani ezt a helyzetet.

  - Lili, arra gondoltunk édesanyáddal, hogy elmehetnénk a hétvégén a tópartra, a nyaralóhoz.

  Anya bíztatóan rámmosolyog.

  - Hát ez... igazán jó ötlet. - nyögöm végül ki kedvtelenül.

  - Jessz!! - mondja buzgón Apa.

  - Azta! Olvastátok már ezt? - Anya felénk tartja a tabletét - Lili, ez a gimihez közel történt. - közben odaadja Apának a készüléket.

  - Olvastam már. - felelem kimérten. - Felmehetek a szobámba?

  Anya kicsit furcsálja a rideg hangulatomat, de végül inkább nem kérdez rá.

  - Persze, kicsim. - és egy gyengéd anyai mosolyt küld felém.