Tükörgát (Átírás alatt)

8. Félhomály

- Te hiszel a lélekvándorlásban? - kérdezi a vörös hajú nő.

  Nem nézek rá, egyenesen a műtő kicsike ablakából Esztit pásztázom. Látom, hogy szét kell nyitnia a lábait egy orvos előtt. Megint megtelnek a szemei könnyekkel. Az egyik ápolónő bíztatóan megfogja a kezét, és mond neki valamit, közben a másik kezével megsimogatja a fejét.

  - Nem igazán. Bár, olvastam már olyan sztorikat, ahol a gyerekek meséltek az előző életükről, és akiről beszéltek, az tényleg létezett.

  - Hamarosan hinni fogsz benne. - suttogja, majd ellép tőlem.

•••

  Időközben a kerekes ágyon fekvő Esztit kitolják a műtőből. Odalépek a kocsi mellé, és megfogom a kezét. Látom, hogy a szemeit lecsukja és elalszik. Értetlenül meredek az ápolónőre.

  - Ne aggódj, csak nyugtatót kapott. - mondja.

  Esztit betolják egy olyan helyiségbe, ahol már más betegek is vannak. Odahúzok az ágya oldalához egy széket, és mellé telepedek. Az ápolónő infúziót köt be neki, majd magunkra hagy.

  Eszti lassan kinyitja a szemét. Hirtelen meggyötörtség siklik át az arcán és felnyög, ezzel párhuzamosan a hasához kapja a kezét.

  - Nővér! - az ápolónő visszajön - Fájdalomcsillapító kéne neki.

  A fehér ruhás gondozónő elsiet, majd pár pillanat múlva visszatér a gyógyszerrel. Beadja neki, ezután odamegy egy másik beteghez.

  - Nagyon fáj? - kérdezem félve.

  Eszti bólint, és egy könnycsepp gördül végig hófehér arcán. Felemeli az érintetlenül maradt kezét, és a szívére helyezi.

  - Itt. Itt nagyon. - suttogja és kisvártatva megint elalszik.

  Énis kicsit elfáradtam, ezért lekuporodok az Eszti ágyához közeli fotelben, és egy pillanatra az álmosságom miatt lecsukódnak a szemeim. Feleszmélek, mert rájövök, hogyha most elalszok, akkor csak este ébrednék fel, ráadásul a buszomat is lekésném. Inkább felkelek, hogy ne kapjon el megint az álmosság.

  A látószögemben hirtelen egy alak jelenik meg. Felé pillantok, és az ajtóban megint látom a vörös hajú nőt. Közelebb lépdel. Egészen Eszti ágyáig.

  - Most már indulnunk kell - intézi hozzám a szavait, az alvó osztálytársamra szegezve tekintetét.

  Közben Dávid is megérkezik, megköszöni, hogy elkísértem a barátnőjét a kórházba, majd úgy döntök, most az egyszer a kíváncsiságomra hallgatva követem a nőt.

  Közvetlenül mögötte lépdelek. Nem néz a háta mögé, mert szerintem tudja, hogy követem. A kórház lépcsőjén ballagunk le, majd amikor leérünk a földszintre, látom, hogy ki van tárva a bejárati ajtó, mivel egy beteget tolnak be kerekes ágyon a kórházba sietősen a mentősök. A nő csupán kikerüli őket, és kisétál a főbejáraton, én pedig pár lépéssel mögötte haladva tartom a tempóját. A lenyugvó nap szinte elvakítva süti meg a retinámat, azonban amikor kilépek a klinika épületéből, nem kint találom magam, a járdán, hanem egy végeláthatatlanul hosszú, félhomályban úszó folyosón. A nő még mindig előttem lépdel. A folyosó végén fényeket látok, viszont amikor magam mögé pillantok, nem látok mást, csak sötétséget.

  Ahogy egyre jobban közeledünk a fények felé, egyre inkább hallok tompa zörejeket, emberi hangokat. Aztán közvetlenül a fényesség előtt megállunk. A nő kinyit egy hófehér ajtót, hogy azon menjünk be valahova máshova. Talán ki a sötétségből. Olyan vakító a hófehér fényáradat, hogy fogalmam sincs, az ajtón keresztül hova kerültem.