Tükörgát (Átírás alatt)

2. Az elmúlás hírnöke

A föci doga nem volt annyira nehéz. Sőt, megérte tegnap este fentmaradni éjfélig. Azonban az osztályban ezt nem mondhatta el magáról mindenki. Például az előttem ülő Zsanett és Niki egymásnak segítettek, a fal melletti padsor végén szinte minden fiú puskázott. A föci tanárnő vagy nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni ezeket az eseteket. Inkább az utóbbira saccolnék. Na, de komolyra fordítva a szót énmagam is felírtam pár fontosabb dolgot a kezemre... Biztos, ami biztos.

Az órák hamar eltelnek. A szünetekben a következő informatívnak kevésbé mondható negyvenöt perc szenvedésre tanulok, az egyhangú tanórákon pedig gondosan kijegyzetelek minden fontos infót. Kb. negyed kettő körül indulok haza.

Mivel városban van a sulim - mellesleg énis városi vagyok - így minden nap elballagok jó pár kirakat mellett. Innen ered a "kövér vagyok" fóbiám. A kirakatokban tökéletesen tükröződnek a lábaim, a combjaim, a karjaim, a fenekem... Úgy nagyjából mindenem, és ilyenkor képtelen vagyok felméretlenül hagyni a helyzetet. Így történt velem egyszer az a kínos szituáció, hogy a járda helyett a kirakatot pásztázva véletlenül neki mentem egy idős férfinak. Hát ez vagyok én...

Szóval testképzavaromnak hála, soha nem leszek elégedett a külsőmmel, pedig csak annyi a problémám, hogy nem vagyok olyan szép nádszál vékony, mint például az Eszti. Anyáéknak nem szoktam erről beszélni, mert félek a következményektől. Pedig átkozottul jó lenne valakinek beszélni erről a teherről.

A sulihoz közeli park mellett haladok el, amikor megpillantom a terebélyes fűzfák árnyékában az egyik padon ücsörögve Líviát. Tudom, hogy rosszul érzi magát, és az égatta világon nem segít neki senki. Senki!!

Köszönés nélkül leülök mellé. Egy ideig csak szótlanul üldögélünk egymás mellett. Megpróbálom felmérni a lelki állapotát, kitalálni szomorkásnak tűnő gondolatait, majd végezetül úgy döntök, nem fogom visszatartani magam.

- Te, érezted már úgy, hogy eleged van mindenből? - szegezem hozzá a lehető legőszintébben a kérdésem.

- Mindig ezt érzem.

- És nem félsz attól, hogy egyszer már túl sok lesz?

Pár másodpercnyi néma csend. Nem is értem, minek kérdezek ilyeneket pont tőle. Bár, most már úgysincs mit tenni, elvégre mogyoró barna szemeit egyenesen az enyémbe mélyeszti.

- De. Most is félek. A sok bántás már nem érdekel. Csak az, amit ezeknek következtében lehet, hogy tenni fogok. Ember vagyok. Nem valamiféle nagydarab húsgombóc, amit az emberek kedvükre dobálhatnak egymásnak.

- Értem. Figyelj, nem szeretnél velem eljönni edzeni? - kicsit habozok - Mondjuk valamelyik konditerembe.

- Nem hinném, hogy ez jó ötlet - közli halkan, és a betont kezdi el tanulmányozni.

- Igazad van, tényleg hülye ötlet volt. Elvégre rám azt mondanák, hogy minek edzek, ha ideális az alakom, neked pedig azt, hogy már úgyis mindegy - fakadok ki, mire ő újra felém pillant.

- Nem arról van szó, hogy túl kövér vagyok, és hogy nem vagyok szép... Persze nyilván én is vágyok arra a tökéletes alakra, mint ahogy az átlag, de nekem mindinkább az a problémám, hogy ezt a legtöbb ember nap, mint nap az eszembe juttatja.

- És nem is akarsz ellene semmit tenni?

- Nyilván nem fogok koplalni, mint az Eszti féle lányok.

- Akkor?

- Én csak... - hirtelen egy autó fülsüketítő dudálása töri meg a park idilli hangjait.

Mindketten odakapjuk a fejünket. Gyorsan felállok, és odafutok, ahonnan a hangokat hallottam. A park melletti kereszteződésnél egy szürke autó áll, a sofőr felőli oldalon az ajtó nyitva van, a férfi, aki az autót vezette, az útpatkán ül, arcát a kezébe temetve. Az autó előtt pedig egy magatehetetlen lány teste fekszik ernyedten az úttest közepén.

Gondolkodás nélkül odaszaladok a lányhoz. Rátapasztom a kezemet a szívére, hogy ellenőrizzem, él-e még. Keskeny mellkasának rózsája szerencsére ütemesen dobog, de minden másodperccel egyre lassabban. A fiatalnak tűnő pasas felé fordulok.

- Hívta már a mentőket? - kérdezem viszonylag higgadt állapotban.

Felemeli a fejét, és látom rajta, hogy mennyire rossz bőrben van.

- Igen - feleli halkan.

Közben Lívia is megérkezik, és vele együtt egyre több ember gyűlik a baleset helyszínére.

- Él? - kérdezi.

- Igen - bólintok, miközben megpróbálom nem temérdek sikerrel újraéleszteni az öntudatlan lányt.

- Jobb lenne, ha átvinnénk az út szélére, még mielőtt újabb baleset nem történik - szakítja félbe munkálatomat, miszerint a filmekből tanult módszerrel próbálok mellkasi lökéseket végezni az ájult lányon.

Inkább befejezem hiábavaló foglalatosságomat. - Jó, segíts felemelni! - ekkor egy nő lép oda a kómásnak kinéző lányhoz. - Várj!

Lívia leteszi a lányt, és inkább odaballag a sofőrhöz.

A nő nagyjából harminc év körüli, vörös hajú és egy vékony kabátot visel. Megfogja a lány kezét, és behunyt szemmel elkezd valamit magában suttogni, de nem hallom a város zajaitól. Amikor befejezi, kinyitja a szemét, és elengedi a lány kezét.

- A lelke már nincs itt velünk - fordul felém nyugodt hangon.

- Na, de előbb még élt. Hisz' éreztem a szívének dobogását! - mondom indulatosan - Mit tett vele?! - szegezem neki a kissé aljas kérdést, elvégre nem ő ölte meg...Vagy igen?

A mentősök ebben a pillanatban érkeznek meg. Gyorsan leparkolnak, majd odasietnek a lányhoz. Felküzdöm magam a nap hőnlő sugaraitól felforrósodott aszfaltról, és ellépek onnan. Líviához rohanok.

- Te láttad ezt?? - válaszra sem várva folytatom - Az a nő valamit csinált azzal a lánnyal!

- Ha a mentősökre gondolsz... - közben hátrapillantok, és a jelenettől még a szemeim is kitágulnak. Mert a lány tényleg meghalt.

Még utoljára látom a lány arcát, majd az egyik mentős becipzározza a fekete hullazsákot, amibe belerakták, és betolja a kerekes ágyon fekvő sötétbe csomagolt lélek testét a mentőautóba.

A szememmel elkezdem keresni a vörös hajú nőt. Mindenfelé elnézek, de sehol nem látom. Percek telnek el, és a szívem mélyén egyre inkább érzek valami olyat, ami borzasztóan erős bizonytanságot sugall. Hallom, ahogy a mentősök elhajtanak, őket pedig a baleset helyszínére érkező rendőrök váltják fel. Látom, ahogy a sokkos állapotban lévő férfi még mindig az útpatkán ücsörög.

Hirtelen az a hatalmas bizonytalanság, mintha életre kelne bennem. Azt érzem, hogy forog velem a világ, és ha nem ülök le most rögtön, akkor nyomban elájulok. Odabicegek az útpatkához, és én is lekucorgok. Megpróbálom egyenletesen venni a levegőt. Leveszem a hátamról a táskámat, és kiveszem belőle a kulacsomat. A hűs vizet lassan kortyolom. Érzem, hogy most már jobban vagyok. Lívia is lekuporodik mellém.

- Jól vagy? - elveszem a számtól a kulacsot, és lassan beszívom a közeli parkból érkező friss oxigént.

- Igen, csak... Tudod, én még soha nem láttam ilyet. Mármint... testközelből egy halott embert.

- Én még abban a tudatban vagyok, hogy talán még él. És hogy a mentősök hibáztak, amikor belerakták abba a fekete cuccba. - ezen egy kicsit elgondolkozok. Talán van rá esély, de csak nagyon kicsi. Végül úgy látom, hogy már nincs értelme itt maradnom.

- Haza kell mennem.

- Elkísérlek - tápászkodik fel, majd engem is felhúz.

- Jó, menjünk innen.