Tükörgát (Átírás alatt)

10. Vallomás

Fátyolos éjszakában ébredek. Kipillantok a páralehelte ablakon, és egy hófehér épületet veszek szemügyre. Sok-sok indiános facsengő koppan össze, s hatalmas fák suhogását hozza magával a szél. A képzeletem nem pihen. Felülök a bárányprémmel kibélelt ágyamban, hogy becsukjam a kitárt ablakot, ahonnan szüntelenül áramlik be aprózódott pelyhekben a hó. Felkelek, és egy nagy faajtóhoz lépek. Óvatosan kinyitom hangtalanul, hogy kikémleljek. Elnézek jobbra is és balra is, de mindkét irányban csak gyertyafényben úszó, kihalt folyosók tátongnak. Balra a folyosó egy ajtónál ér véget, míg jobbra élesen elkanyarodik valahova. A kanyarulat előtt mozaikszerű üveg táblákat látok a falon, amin keresztül beszűrődik a kinti holdvilág fényára.

Elindulok a kanyar felé. A lábaim alatt érzem a hideg parkettát. Ekkor jövök rá, nem hogy cipő, de még csak rendes ruha sincs rajtam. Csupán egy hófehér, áttetsző hálóing, amire kiengedve omol a meglehetősen kócmentes hajam.

A kanyarulat jobbra fordít. Egy végeláthatatlan, goromba folyosóhoz érkezek. Lassan haladok előre, mert az átjáróból vezető szobák ajtaja tárva-nyitva áll. Ahogy benézek az első helyiségbe, egy lányt pillantok meg. Csontsovány. A bőre olyan, mint a szűzhó. Arcán szürkéskék szemei alatt gömbölyű karikák ívelnek. A haja a lenszőke árnyalatait viseli kopottan. Fáradtnak látszik, de nem ül le. Csakis a világos mérlegen áll tovább, és a testsúlyának számát bámulja a mércén szüntelenül. Fájó a látvány.

Csendesen, együttérző tekintettel haladok tovább. A következő szoba az előbbivel szemközt pang. Koromsötéten és üresen... Majdnem üresen. A csöpp helyiség végében egy idegen arc bámul vissza rám rémülten. Az ábrázatától kezdve minden porcikája csupa kosz, keze láncra verve pihen az ölében. A levágott hajának cafatai még a sáros kövön áporodnak. Minden tiszta mocsok és a szag, ami ilyen távolról is elér hozzám, nem fogható semmihez.

Milyen furcsa... Milyen különös, hogy két, szinte kortárs ember mennyire különböző bánásmódban részesül.

Tovább haladok, azonban a többi ajtó zárva van mind az anorexiás lány és mind a láncravert lány sorában egyaránt. Mindkettejük látványa megrémített. De nem eléggé.

A folyosó végében lévő ajtó nem vezet sehova, csak vissza oda, ahonnan elindultam. Mikor belépek, különös módon már napsugarak kúsznak egyre feljebb a halvány lila tapétán. Előbb még éjszaka volt, most meg hirtelen reggel lett. Az udvaron hóesésnek nyoma sincs.

Lépteket hallok kintről, ezért gyorsan visszabújok az ágyamba, és magamra húzom a takarót. A szememet is behunyom, és várok. Ezidő alatt azon gondolkozok, hogy miért vagyok itt, és egyáltalán ki akarja, hogy itt legyek. Félek. Ez a félelem kicsit olyan, amit az apám haragos kiabálása során éreztem. Ugyan nem olyan mély félelem, de nagyon bosszantó az egyszer biztos.

Az ajtó kinyitódik, és valaki belép a szobába. Már épp azt tervezem, hogy vajon mikor tudnám a megfelelő szögből leütni az illetőt, amikor rámvetül az árnyéka és gyengéden megérinti a hátamat. Odafordítom a fejemet, és egy kislányt pillantok meg. Egy termetetéhez képest határozott és magabiztos kislányt.

A gyerek rámmosolyog, és megsimogatja a verejtéktől nedves homlokomat.

- Jó reggelt. - suttogja, közben óvatosan megfogja a kezemet, és felhúz az ágyból.

- Ki vagy te? - kérdezem kissé zavarodottan.

- A nevem Kamilla. Gyere. Odaviszlek hozzá. - mondja nyugodt hangon.

- Kihez?

- Effihez. - feleli zavartalanul.

Ezekután inkább nem kérdezek, csak követem őt. A lényeg, hogy kijussak innen. Kilépünk a vendégszobából, és a mozaiküvegig meg sem állunk. Kamilla ráteszi a tenyerét az egyik üvegtáblára, és egy kicsit benyomja. Ebben a pillanatban, mint valami csapóajtó, az egész üvegtáblázat elfordul, és utat nyit nekünk.

Furcsálkodva látom, hogy nem kintre, a napvilágba érkeztünk meg, hanem egy mégsötétebb folyosóra.

Az íves és sötét átjáróból egy lépcső vezet fel egy tágas, hófehér terembe.

A csarnokból pedig egy túlméretezett, fehér ajtón keresztül átmegyünk egy szobába, ahol a falak még nincsenek kifestve, emellett bútorokat sem látok. Középen egy faasztal áll, melynek két végében egy-egy szék van elhelyezve.

Talán valamiféle kihallgató terem lehet.

Kamilla azzal hagy itt, hogy Effi mindjárt itt lesz, hogy beszéljen velem. Leülük hát az egyik kevésbé rozogának tűnő székre, és csendesen várakozok erre a nőre, ki eddig viszonylag kedvesen bánt velem. Pár perc múlva cipőkopogást hallok a távolból. Tényleg Effi lép be a szobába.

- Amélia, örülök, hogy látlak. - üdvözöl, és leül velem szembe.

- Elmondtad, hogy ki vagy, és te is tudsz rólam mindent! - csattanok fel köszönés nélkül. - Most tudni akarom, hogy hova hoztál! Mi ez a hely?

- Találkoztál már Kamillával? - válaszra sem várva folytatja. - Igazán kedves és segítőkész lány. Mától fogva a te szolgálatodban áll.

- A szolgálatomban?? Nem akarom, hogy szolgáljon!

- Azért van melletted, hogy tanulhass. - mondja nyomatékosan bölcselkedve.

- És... Miért vagyok itt?

- Mert... amikor elmentem az iskolád melletti baleset helyszínére a lány lelkéért... akkor...

- Hogy érted, hogy a lelkéért? - vágok közbe.

- Ez egy másik történet. Idővel ezt is elmondom.

- Ezt most akarom tudni! - mondom erőteljesebben.

- Hát legyen... Röviden itt ártatlan és kedves lelkületű emberek élnek békességben már évszázadok óta. Még az ükanyám alapította meg ezt a helyet, ahova csak ilyen embereket hozatott. És, hogy miért? Egyszerű. Mert a Földön már csak a kapzsiságnak, az önteltségnek és az ezekhez hasonló rossz dolgoknak van helye. Itt talán egy jobb világot lehet teremteni, ami a Föld nagyrészén soha nem fog eljönni. Te még csak Vendég vagy itt, de a legtöbb tagja az intézménynek már Átutazó. A Vendég annyit jelent itt, hogy bármikor visszatérhetsz a Földre. Viszont az Átutazóknak csak a lelke van itt. Ugyan látszik a testük, meg is lehet érinteni őket, de ők már megtisztultak, bűneik megbocsáttattak. A lányt, akit meg akartál menteni, valójában megölted volna, ha én nem vagyok ott, hogy ebbe a szebb világba hozzam. Ha megmented testileg, akkor a lelke ott fog senyvedni, mert neki nagyon rossz élete volt a Földön. Folyton csak bántották, megalázták, de a történetét az ő szájából is hallhatod. Majd elviszlek hozzá, ha szeretnéd... Tehát, amikor elmentem a lelkéért, akkor találkoztam veled először.

Csodálva hallgatom végig, majd felteszem a kérdést, amit már nagyon rég fel akartam tenni.

- És honnan tudtad, hogy nekem is itt a helyem?

- Nem tudtam... De... - habozik -... az édesanyád és a nővéred sokat mesélt rólad.

Anya. Melissza.

Egy könnycsepp csordul végig az arcomon. A döbbenettől majd' kiugrik a szívem a helyéről.

- Itt vannak? - kérdezem az örömöm könnyeitől ázott íriszeimmel.

Effi bólint. Én pedig a számhoz kapom a kezemet, és a hideg fut át a bőrömön. Effinek ez a vallomása volt számomra a legsokkolóbb.

Újra magamhoz térek, amikor Effi gyengéden megsimítja a karomat. A szemei olyan erős nyugalmat és békességet sugároznak, hogy egyből lehiggadok, bármennyire is izgulok a boldogságom miatt.

- Hamarosan láthatod őket, de egyelőre egy fontosabb dologról szeretnék szót ejteni.

Vajon mi lehet ennél előrébb való és fontosabb??

- Háromszor találkoztunk a Földön. Először akkor, mikor láttad, ahogy megmentek egy kedves és gyógyítható lelket. Másodszor, mikor az erkélyeden beszélgettünk. És harmadjára akkor, amikor egy végtelenül bűntelen életet mentettem meg a halál karmából.