SZÓLÍT EGY HANG

akik nem voltak elég jók

tömeg volt. meleg, nyárvégi koncerthangulat.

nyüzsgő poszáták zaja birizgálta mindenki hallójáratát, de ők csak egymást nézték.

körülöttük minden ember arca elhalványult, elmosódott, körbe-körbeforgatva a fejüket mint a mosógépben a ruhákat.

ismerték egymást. nagyon régről. de most, ahogy újra egymásra néztek azt sem tudták kire néznek.

olyan volt, mintha nem tudnák, hogy azt az embert látják aki, mellettük, előttük, mögöttük ült minden csütörtök hatodik órában egy dohos teremben.

mindig is azok voltak ott, akik nem voltak elég jók. de ahogy most ránéztek egymásra, akik ugyanabból a sorból jöttek, látták hogy az egyik megváltozott, de közben abban reménykedtek, hogyha leülnének, ugyanott tudnák folytatni, ahol abbahagyták.

viszont ahogy a lány végignézett azokon, akikkel a másik érkezett, elakadt a lélegzete. azok az emberek nem az ő embereik voltak.

soha, de soha nem ültek mellettük, előttük, mögöttük egy olyan penészes teremben mint ők ketten, mert az ő szüleik, és azoknak ősei lehettek azok, akik egyáltalán kitalálták, hogy vannak olyanok, "akik nem voltak elég jók".

így a kezét, amit intésre emelt volna maga mellé eresztette, és hátat fordított.

jó volt látni egymást, gondolta
és elpityeredett.

—
20210918 © irinaesthetic