SZÓLÍT EGY HANG

となりのトトロ

Mindig elgondolkozom azon, hogy a gyerekkorom miért nem egy olyan volt, mint a Totoro-ban. Persze nem kell nekem beteg, kórházi ágyat nyomó édesanya, de azért egy Totoro olykor mégis elkélne. Akit megölelhetek, ha kedvem tartja csak úgy beszaladok hozzá az erdőbe és addig pihenek nagy hasán, ameddig el nem jön a várva várt nyugalmam. Amikor már nem stresszelek olyanon, hogy ezt és ezt meg kell csinálnom, csak pihennék. Rámférne.

Nem mondom azt, hogy nem volt jó gyerekkorom, dehogyisnem, csak mindig irigyeltem egy kicsit Mei-t. Őt mindig is nagyon szerettem, kiskoromban Én Ő voltam, és ugyanúgy eljátszottam, hogy világot látok. Hogy kipattanok az ágyamból pizsamában, kimegyek az udvarra fát növeszteni. Felrepülök a magasba, csókot adok a teliholdnak, hogy lám, én is itt vagyok a közvetlen közelében.

Egyszer azt mondták nekem, amikor felvetettem, hogy szeretnék egy Totoro-t, egy olyan helyet, ahol Mei-ék laknak, hogy minden álmom teljesül, ha megdolgozom érte. Gyerekes gondolat — hiszen még az vagyok — , de azért teperek ennyire — mégha valamikor nem is látszik — , azért vagyok ilyen kemény magammal szemben, hogy a távoli jövőben ne kelljen többet aggódnom. Hogy tényleg meg tudjak pihenni.

Végleg.

Hiszen titkon mindenki egy Totoro-ról álmodik.

© irinaesthetic 20190626